No.1 Vesztesek 2. fejezet

Taeyang

Az istenért se gondoltam volna, hogy ez a gyerek meleg, de nem is ezen volt a hangsúly most. Sokkal inkább az izgatott, hogy mi a szarba rángatott bele. Valahogy sejtettem, hogy én csak egy terv része lettem, és szépen kihasználtak. Talán a srácnak elege lett valamiből, valószínű a szüleiből, ha csak azt nézzük, hogy a telefonhívás után akadt ki.

Aztán tényleg minden világossá vált: Yoongi valóban ellenszegült a szüleinek, és én voltam a szerencsétlen áldozat, akit ebbe szépen bele tudott cibálni.

Hát nem én voltam a meglepettebb, az tény. A hosszú, fekete hajú nő érzelmektől eltorzult arccal nézett a fiára, eléggé ijesztő volt számomra. A mellette álló férfi meg, mint aki azt sem tudja, mit csináljon épp, csak egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt. Én nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, nem kellett volna ilyen kíváncsinak lennem. Mi az istenért volt ilyen furcsa nekem ez a gyerek…? Miért követtem? Ez kész röhej!

Azt hittem, hogy az apa most leoszt a sárgaföldig, ehelyett ő csak megdöbbenve nézett, mintha nem is ezen a bolygón élne. Elvégre Koreában voltuk, köztudott, hogy a melegeknek itt nem sok esélyük volt nyilvánosan felvállalni a kapcsolatukat, erre meg… pont az apa nem akad ki?! Vagy csak ennyire jól leplezi?! Nem csak Yoongi volt furcsa, hanem a szülei is.

- Mégis… - megvetéstől fröcsögött a nő hangja -, hogy merészelsz ilyet mondani? – lépett közelebb, s olyan elszánt, parancsoló tekintettel nézett a fiára, hogy azt hittem én fogom helyben összehugyozni magam. Mibe keveredtem én…? Ki gondolta volna, hogy egy Hansol féle unalmas nap hirtelen egy eseménydús rémálom lesz. Ki a faszom találta ki ezt az egészet?! Hogyan történt ezt meg?

- TE, kisfiam… TE pedig meg fogsz házasodni! – ellentmondást nem tűrően vágta neki a szavakat. – Az én FIAM nem meleg, és nem is lesz az. Egy szép családot fog alapítani, és unokákkal fog megajándékozni! – Esküszöm, még az ereimben is megfagyott a vér, ahogy a kaparó hangját hallottam. Yoongi erőteljesen szorította a kezemet, és biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban összepisilte a gatyáját, mert rohadtul tart az anyjától (legalább is én tartottam); nem gondolta át jól a kijelentését. 

Az idősebb nő egyszer csak felém kapta lángoló tekintetét, majd undorral nézett végig rajtam, én meg akaratlanul is hátraléptem egyet. El kéne húznom innen a picsába, de rögtön!

- TE… - leírhatatlan megvetéssel szólt hozzám, meg akart félemlíteni -, mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, hogy az én fiamat elcsábíthatod?! Akármi is volt köztetek, továbbra nem lesz semmi. Nem engedlek a fiam közelébe! Az én fiam nem lesz egy ilyen undorító ember, szóval fogd magad, és takarodj!

Egy kicsit sem szépnek nevezhető szavai cseppet sem nyugtattak meg. Nem kellett volna ezt mondania, én úgyis le akartam lépni, ki a szar akarna itt maradni, hiszen nem is ismerem a fiát!

Egy remegő mosolyra húztam a számat, nem is tudom, hogy mertem megtenni. Sosem szerettem az ilyen idegbeteg, elvetemült embereket. Fogtam magam, kirángattam Yoongi szorításából a kezemet, és az öltöző felé indultam sietősen. Úgy éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, pedig nem is beszélt olyan hangosan a nő, hiszen nem akarta a világ orrára kötni, hogy a fia buzi… vagyis én így gondolkodnék a helyében.

Úr isten… úr isten! Én nem egy ilyen napra számítottam. Nem, nem… Mi a tököm volt ez?! Mégis ki ez a gyerek? Hogyan rángathatott bele egy ilyenbe? Oldja meg maga a saját családi ügyét, ne engem használjon ki! Bassza meg… nekem végem.

Yoongi

Anyának ezt az arcát még sosem láttam, csak az ennél jóval enyhébbik kiadását. És az, hogy volt kinek a kezét szorongatnom, valamennyit segített, hogy ne szarjam össze magam. Végül is én robbantottam a bombát, nem? Akkor gyerünk Yoongi, most is légy fasza gyerek és állj ki magadért!

                Mikor végre bátorságot vettem magamon, Taeyang kitépte a kezét az enyém közül, és ahogy elrohant, magával vitte a bátorságom utolsó foszlányait is.

- Ennyit a kis barátodról – bökte nekem anya gunyorosan, majd váltott. – Szóval ott tartottunk, hogy következő szombaton közös vacsora a jövendőbeli pároddal, és…

- Nem – szóltam közbe. Kezdett rajtam megint úrrá lenni az az érzés, ami előidézte, hogy egy vadidegen srácot rángassak anyám elé.

- Hogy mondtad?

- Jól hallottad. Nem. Anya, nem vagyok gyerek, nem dönthetsz helyettem, pláne nem egy ilyenben.

- De igen, mert az anyád vagyok. És nem fogom hagyni…

                Megszólalt a telefonom. Nem néztem meg ki az, csak fogadtam a hívást.

- Mindjárt megyek, jó? – szóltam bele gyengéden, majd leraktam. – Bocs, de az épület előtt vár a párom – hazudtam, és hogy nyomatékosítsam, még a telefonomat is meglóbáltam. – Anya, jegyezd meg: nem vagyok egy marionett bábu, amit kedved szerint mozgathatsz. Babát akarsz? Fogadj örökbe, vagy lopj egyet a kórházból. Bánom is én… De én nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz.

                Azzal hátat fordítottam nekik és az öltöző felé siettem. Ellenőriztem, kinek mondtam, hogy megyek, majd tárcsáztam, hogy magyarázatot adjak.

-  Hé Namjoon! Van szabad hely nálatok?

- Persze, de miért? – érdeklődött. Namjoon néha belekavarodott a dolgokba, vagy csak szimplán elfelejtette azokat. Ilyen volt a ki hívott kicsodát és miért is, így nem kérdezett rá a „mindjárt megyek”-re sem, mert elfelejtette.

- Előbújt a Házisárkány – kuncogtam a telefonba. Namjoon adta ezt a nevet anyámnak, amikor a szakadó eső miatt, sáros, csöpögős cipővel összetapostuk a frissen felmosott előszobát. Anyám nem fogadta túl jól a dolgot.

- Mennyire vészes?

- Eléggé. Egy hónapról lenne szó, utána szerzek valami albérletet…

- Ugye most csak szopatsz? Inkább perkálnál egy vadidegennek, aki háromszor annyit kér, mint amennyit ér a ház, minthogy a haverodnak adnád, aki még kaját is biztosít? Meg amúgy is szükség van padlófűtésre – nevetett fel. Körülbelül fél éve szívja ezzel a vérem.

- Menj a tudod hova – nevettem fel én is. – Majd megdumáljuk, de most le kell tennem – válaszát meg nem várva nyomtam ki a telefont, és futottam a sietős léptekkel távozni készülő Taeyang után.

Taeyang

Jól van, jól van… csak le kell higgadnom és normálisan kezelni a helyzetet. Ez most a legjobb megoldás – nyugtatgattam magamat, miközben előkaptam az öltöző kulcsát a feketenadrágom zsebéből. Úgy sem találkozok azzal a gyerekkel többet, szóval nincs miért paráznom. A szüleivel meg végképp nem fog összefújni a szél, tényleg nincs para. Tényleg, tényleg…

Idegesen dülöngéltem a szekrény előtt; gyorsan kikaptam a ruháimat, és bár egyszer-kétszer majdnem el is estem, de végül magamra húztam a farmerom és a fehér pólómat (közben folyamatosan magyarázkodtam magamnak, gondolva, hogy az majd segít rajtam). A táskába belegyűrtem a törölközőt meg a papucsot, amit nem is használtam, majd gyorsan kiviharzottam a helyiségből egyenesen a kijárat felé.

Nem zavartattam magam Hansol miatt; szekrény kulcsa neki is volt, az öltözőt meg nem zártam be. Magyarázat nélkül akartam lelépni, mert egy: úgysem hitte volna el, hogy mi történt; kettő: rohadtul nem volt kedvem neki bármit is mondani, mivel így is úgyis egy hétig fogom hallgatni a nyavalygását.

Már majdnem az információs pultnál voltam, hogy kijelentkezzek, de ekkor megragadott valaki. Reménykedtem benne, hogy nem az a furcsa (vagy már annak rég nem nevezhető) gyerek, de hát az égiek most nem pártoltak mellém, egyszerűen csak kicsesztek velem.

- Mit akarsz? – ingerülten böktem felé, és még ő vágott sanyarú képet. Egy pár pillanat volt csupán a köztünk beállt csend, de az is elég kényelmetlenül nyomott. Amikor már szólásra nyitotta volna a száját, közbevágtam. – Nem érdekel! Egyáltalán nem érdekel, hogy bocsánatot akarsz kérni, mert egy ismeretlen embert – magamra mutatva magyaráztam tovább sértett hangon – rángattál bele a te családi ügyedbe – szarkasztikusan hangsúlyoztam minden egyes szót. – Az sem érdekel, hogy mi folyik közted és a szüleid között, az meg végképp nem, hogy hogyan bújtál ki ez alól. Nem tudom, minek jöttél utánam, de tőlem semmit ne várj; nem is ismerjük egymást. Szóval… - már az idegtől rángott a szemöldököm -, rohadtul nem örültem, hogy megismertelek és a soha viszont nem látásra – erőltetetten elvigyorodtam.

Hátat fordítottam neki még azzal sem törődve, hogy rendesen kijelentkezzek, csak letéptem magamról a karszalagot, majd a pultra vágtam a kulccsal együtt. Nem igazán tudott meghatni a recepciós nő megrökönyödött arca és a felháborodott, de mégis visszafojtott hangon kiáltott figyelmeztetései sem.

Yoongi

Nem tudom, mire számítottam, mikor utána mentem, de nem erre az biztos. Jó, amikor az idegtől furcsa képet vágott, majdnem szembe röhögtem, ahogyan mondta a magáét és rángott a szemöldöke, nevetségesen aranyos volt. Hülyeségnek hangzik, de így volt.

Ráérősen mentem vissza az öltözőbe, felvettem az utcai cuccom, bepakoltam a táskámba, majd a kijárat felé vettem az irányt.

- Yoongi – hallottam egy hangot magam mögül, és automatikusan fordultam is az irányába.

- Hansol?

- Nem láttál egy morcos, körülbelül ilyen magas – emelte kezét a saját magasságával nagyjából megegyező távolságra a földtől -, világosabb barnás hajú, velünk egy idősnek kinéző srácot? – kérdezte elveszve. – Vele jöttem, de sehol nem találom. Pedig el kéne mondanom neki, hogy lelépek.

Csak néztem rá. Próbáltam beazonosítani, hogy kiről beszélhet. Hiszen nem biztos, hogy Taeyang, ahogy az se biztos, hogy ismeri egyáltalán. Így előálltam a legpraktikusabbnak hangzó ötlettel:

- Miért nem hívod fel?

- Nincs pénz a telómon – biggyesztette le ajkait. Egyeseknek jól áll az ilyen, sőt kifejezetten aranyosak is olyankor, de Hansol nem tartozott ebbe a csoportba. És ahogy így bámult rám, valami kölyökkutyához akarva hasonlítani magát, annyira zavart, hogy a kezébe nyomtam a telefonomat.

- Hívd fel! – mosolyogtam rá kedvesen, de abban a pillanatban inkább elástam volna. Haza akartam menni, és összepakolni a cuccaim, mielőtt anyámék hazaérnek, de ha már megmentett a piócától, akkor ennyit megtehetek érte én is.

- Komolyan? – csillantak fel a szemei. Bólintottam, majd odébb sétálva leültem a szekrénysor elé, hátamat a fémnek döntve.

Nem igazán érdekelt a beszélgetése. Az se nagyon, hogy már vagy öt perce nyüszített a telefonba. Akkor kaptam fel a fejem, amikor nevet kapcsolt a szerencsétlen áldozathoz, akinek el kellett viselni a hívását. Megvan Taeyang száma!

Taeyang

Már a macskakövekkel kirakott buszmegállóban várakoztam egy buszra (ami elvileg négy perc múlva érkezik), mikor megrezgett a telefonom. Előhalásztam a zsebemből, majd a képernyőn virító ’12’-es számmal végződő sort bámultam azon tanakodva, hogy vajon most mit akarnak velem megvetetni.

Sosem szerettem felvenni az ismeretlen számokat, mert valahogy mindig csak a diszpécserek találtak meg; és őszintén szólva, nekem nem hiányzott az, hogy a fülembe dalolásszon egy kedves hangú nő azt hajtogatva, hogy a gyerekemnek szüksége van egy újszerű biztosításra. Azért jó, hogy ők mindent jobban tudnak az életemről, mint én saját magam. Talán lehet, van egy elveszett gyerekem Ghánában, csak én nem tudok róla. Persze, ez tök valószínű, hogy én erre miért nem gondoltam korábban…

Nem is törődtem a hívással, inkább újra a zsebembe rejtettem a készüléket, és a kihalt megálló árnyékos részére próbáltam húzódni, hogy elbújjak a túlzott napsütés elől.

Végül megint megszólalt a csengőhangom, és már szitkozódva emeltem ki a farmeromból a fekete telefont, de mikor újra a ’12’-es szám vibrált előttem, elgondolkodtam. Egy diszpécser nem hív vissza ilyen hamar egy olyan ügyfelet, aki egy fél perce még nem is felelt a hívásra, szóval nagy volt az esélye annak, hogy egy ismerős akar elérni engem, de sürgősen. Pár pillanatig még szemöldökráncolva figyeltem a képernyőn lévő számsort és egy nagyalakú körvonalas képet, aztán csak felvettem, de milyen rosszul tettem. Hansol volt az. Gondolhattam volna.

- Haver, végre, hogy felveszed!

- Le is teszem! – vágtam rá egyből, de azonnal visítozni kezdett a fülembe.

- Várj, várj! Mondtam, hogy várj már! – marasztalt, viszont nekem semmi kedvem nem volt a beszélgetéshez, hiszen tudtam, hogy csak rinyálni fog, mert nem maradtam vele.

- Nem érdekel, akármit is akarsz mondani, de elhiheted, hogy nem azért mentem veled, hogy nézzem, ahogy csajozol, szóval leléptem. Ennyivel le is zárom a témát, szia! Ja, és elfelejtettem mondani: anyád azt üzeni, hogy vidd el a kutyát sétálni, mert megint az előszobába szart – fűztem hozzá végül a figyelmeztetést, mert hirtelen eszembe jutottak Dohee néni szavai.

- MI?! Várj már, te leléptél?! Itt hagytál engem? Mi a büdös franc! Tényleg…?! – hitetlenkedett, és ez jó pár másodpercig így folytatódott: én hallgattam, ő meg szenvedett eszméletlen idegesítő hangon. – Várjunk csak, te tényleg… Vááááh! Hyung, te kajak itt hagytál engem?!

- Attól, hogy százszor megkérdezed, nem változik a tény. rohadtul otthagytalak, fogd már fel végre… - dünnyögtem neki flegmán, s unottan álltam egyik lábamról a másikra.

- Baszd meg, hyung! Én úgy tudlak utálni az ilyenért. Na, ezért nem bírt téged sosem Byungjoo. És még én akartam szólni neked, hogy elmegyek egy csajjal valahová. Meg sem érdemelted volna.

- Várj, most te azt mondod, hogy le akartál lépni, mikor te hívtál meg engem? És még te vagy felháborodva? Nem inkább nekem kéne, te gyökér? – morogtam, majd amint megláttam a közeli kereszteződésnél kikanyarodni a megfelelő buszt, reflexszerűen vontam meg a vállamat. – Meg amúgy is, ki a faszt érdekel Byungjoo véleménye, már nem azért? Tudod, mit? Leszarom – nemtörődöm módon mondtam bele a telefonba, majd letettem, de előtte még elcsíptem Hansol egy-két mondatát, amivel az én becses nevemet akarta bemocskolni.

Bánom is én – sóhajtottam fáradtan, s már a megálló elejére is döcögtem, hogy felszállhassak a buszra.

Yoongi

Hansoltól visszakapva a telefonom az volt az első dolgom, hogy elmentettem a számot. Gondolkoztam azon, hogy most felhívom, miután Hansol morcosan trappolva eltűnt, de végül a „majd később” mellett döntöttem.

A táskámat felvettem a hátamra, zsebembe süllyesztettem a telefonom, majd elhagytam az épületet. Áldottam az eget, hogy magammal hoztam a tárcám. A buszmegállóba menet leszedtem az összes pénzt a kártyáimról, mielőtt anya letiltja. Meg amúgy is szükség volt kézpénzre, mert semmi apró nem volt nálam, hogy fel tudjak szállni a buszra. Kocsival hoztak-vittek, így bérletre nem volt szükségem, amikor meg tudtam, akkor sétáltam.

Most viszont, hogy a város másik felében volt a házunk, szükség volt tömegközlekedési eszközre. Csak kétszer szálltam fel rossz buszra - egyszer majdnem a városból is kivitt az egyik. Szerencsémre jó fej buszsofőr volt, így megállt nekem, és útba is igazított.

Otthon előkerestem a sporttáskám. Nem nagyon voltam azoknak a húzogatós szaroknak a híve. Egyszer volt olyanom. Az út negyedénél kitört az egyik kereke, majd leszakadt a felfüggesztés, és szikrázott, mikor a kerekeit elhagyva húztam. Azon csodálkoztam, hogy nem gyulladt fel a bőrönd. Aztán a bazi nehéz táskát felszenvedni a dombra, mert a nagyi hol máshol lakna, ha nem a dombtetőn?

Bepakoltam a táskába, mintha egy hétre mennék nyaralni. Pólók, nadrágok, alsóneműk, fontosabb dolgok. A notebookomat is összepakoltam a hozzátartozó dolgokkal. Minden kábel, ami a géphez, telefonhoz kell az is bekerült. Egy szatyorba összepakoltam a munkás cuccom, de külön szedtem a többi ruhától, mert bár már rászáradt a festék, és ki volt mosva, sosem raktam a rendes ruháim közé.

Festő-mázolóként voltam kezdő egy családi vállalkozásnál. Eléggé jól ment az ipar, így kerestek kisegítőket is, ezért kerültem be én is. És mi lenne nehezebb, mint a hengert belemártani a festékbe, rácson lehúzni, majd felvinni a kívánt felületre?

Minden cuccom összeszedése, és a spájzból beszerzett chips elfogyasztása után kulcsra zártam az ajtót. A kulcsot a postaládába dobtam, majd hívtam egy taxit. Még egyszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát: málhás szamárként átcsörtetni a városon.

Namjoon röhögve elvigyorodott, mikor meglátott, viszont a segítségét nem ajánlotta fel, csak még szélesebbre tárta a bejárati ajtót, majd visszavánszorgott a tévé elé.

 - Nem is te lennél – kiáltottam utána. Átegyensúlyoztam a táskámmal a küszöbön, majd becsuktam magam mögött a vastag ajtót.

- Miért? Nem találsz be? – kiabált vissza a kanapéról elnyúlva. – Térképet adjak a szobámhoz, vagy mi van?

- Ezek a mai fiatalok – csóváltam meg a fejem -, minden tisztelet kiveszett belőlük.

Leraktam a cuccaim Namjoon ágyához, szemeztem egy sort Taeyang számával. De megint úgy döntöttem, hogy majd később, bár inkább másnap. Hagytam a dolgokat ülepedni. És ahhoz, hogy egy bocsánatkérés hatásos legyen, meg kell várni a megfelelő pillanatot, szerintem. Pláne akkor, ha egy vadidegent beállítasz a barátodnak úgy, hogy a nemi beállítottságával tisztában sem vagy… Basszus.

Leszórtam az ágyra a telefont, majd kimentem Namjoonhoz a nappaliba. Rávetettem magam a hasfalára, hogy összébb húzza magát és szorítson egy kis helyet nekem. Nem igazán tudta értékelni a hátsómat a gyomrában, de így jár az, aki terpeszkedik a kanapén…

Taeyang

- Nem bírom – leheltem magam elé, mikor levetetettem magam az ágyamra. Nagyon meleg volt, és ezt sosem bírtam. Még a saját nyálamat is tűzforrónak éreztem, ahogy lecsúszott a torkomon. Csiklandoztak a homlokomon lassan vánszorgó verejtékcseppek, és hiába ittam meg egy liter behűtött vizet, egyáltalán nem segített jobban éreznem magam, csak a gyomrom lett kényelmetlenül tele. – Hogy lehet ilyen meleg? – lehunyt szemekkel tettem fel a költői kérdést, majd egy elhaló sóhaj után hasamra fordultam, hátha úgy jobb lesz. – Soha többet nem megyek Hansollal sehova… Ekkora szívást még életemben nem éltem át.

Yoongi… Ki az a gyerek egyáltalán? Jó ég, minek mentem oda hozzá? Ettől még az is jobb lett volna, ha azt kellett volna végignéznem, hogy Hansol hogyan fűz be egy csajt. Miért… miért, miért? Minek, de tényleg mi a szarnak mentem oda hozzá?! Hogy rángathatott bele egy ilyenbe az a kölyök? Miért engem, jézusom?!

***

Reggel arra keltem, hogy a szomszédban nyírják a füvet. Minden szombaton ez ment: meghallottam azt az istenverte motorhangot és a kutya ugatását hajnal tízkor. Mert Minki bácsinak persze, hogy mindig ilyenkor kell füvet nyírni. Már elmúlt ötven, lassan nyugdíjba megy, nem tudna csak két órával később felkelni és legalább hétvégén hagyni, hadd aludjam az igazak álmát?

Meggyötört fejjel ültem fel az ágyban, majd álmosan megdörzsöltem a szemeimet, és egy pár nyűgös morgás után kievickéltem a mosdóba. A vécé elé álltam, hogy kiürítsem magamból az éjszaka folyamán megivott vízmennyiséget. Hajamba túrva, bágyadtan hátrahajtva a fejemet vártam, hogy végezzek. Annyira nagyon álmos voltam, úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Persze Fifi (így hívták Hansolék kutyáját – fergeteges név, mondhatom) egy percre sem hagyta abba a fűnyíró ugatását. Néha annyira fel tudott idegesíteni az a kis vakarcs.

Milyen fajta is? – kezdtem el gondolkodni hugyozás közben. Egyszerűen sosem tudtam megjegyezni, hogy milyen kutya, pedig Dohee néni többször mondta már. Valami… pu… le… Mi is…?

- Pu – motyogtam magam elé, hátha ha kimondom, akkor eszembe jut. – Puli! – vigyorogtam elégedetten. Nem értettem, hogy miért pont ilyen fajtát választottak egy szobakutyának (mindig beengedik a házba), mikor elvileg valami nyugati terelőkutya.

Amint megmosakodtam és mindennel végeztem, visszavánszorogtam a szobámba. Szerencsére ma nem kellett sehová menni, mert hétvége volt. Felkaptam a kisszekrényről a telefonomat, majd a széles ablakpárkányomra telepedtem. Gyerekkoromban mindig itt csináltam mindent, így szokásommá vált, hogy a falapon gubbasztva figyeltem az utcát vagy épp laptopoztam. Most viszont csak a telefonomat nyomkodtam: azonban szemet szúrt, hogy a drága szomszédgyerek vagy hétszer hívott tegnap este, és kaptam tőle egy igen kedves üzenetet is, amiben elküldött a halálba – szavait idézve, mert elvileg bezártam a saját szekrénybe a cuccait, és alig tudta kikunyerálni a kulcsot a recepcióstól.

Kitört belőlem a röhögés, mikor az utolsó szitkozódó mondatát is elolvastam; már megérte felkelni! Épp léptem volna ki az üzenetből, mikor a telefonom rezegni kezdett a kezemben. A ’12’-es végű szám hívott, és egyből fel is vettem, gondolva, hogy Hansol lesz az.

- Na, mi van, egy kártya már nem is elég neked? – nevettem bele a telefonba, és még az sem tűnt fel, hogy ilyen „korán” hívott, mikor nem szokása. - Tegnap azért kerestél százszor, mert miattam nem sikerült befűzni a csajt? – vigyorogva kérdeztem. – Nem mintha az az egy lány szorozna vagy osztana bármin is, főleg nálad – mondtam, majd amint meghallottam egy ismeretlenen, kínos hümmögést, egyből befogtam. Basszki, nem Hansol az! – esett le egyből. De akkor…

- Bocsi, de… - Amint megszólalt valaki a vonal másik végén, Hirtelen ugrott be a tegnapi gyerek képe; és ez volt az a pillanat, amikor teljesen ledermedtem. Ez nem lehet igaz…! Az a…  De… de…

No.1 Vesztesek 1. fejezet

Taeyang

- Szedd már össze magad, hyung! – morgolódott mellettem Hansol egy jó nagyot a vállamba csapva. Jól tudta, hogy én soha nem rajongtam a fürdőzőkért, főleg nem a gyógyvizekért, de erre meg nem elrángat? Attól, hogy Byungjoo haverja nem megy el vele, nem engem kéne elcibálnia magával arra hivatkozva, hogy kell a bőrének az ápolás.

Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, mivel szomszédok vagyunk, és ennek tetejébe még a szüleink is jól kijönnek. Viszont annak ellenére, hogy ennyi éve ismerjük egymást, sohasem voltunk olyan túlzottan jó viszonyban. Hansol leginkább az a kis mitugrász és gyerekes természetű, míg én komolyabb vagyok, és jobban szeretek jelentőségteljes dolgokról is beszélni. Igaz, azért nem voltam az a hideg és fapofájú ember, egyértelmű, hogy a húszas éveim elején járva szeretek szórakozni és kikapcsolódni a barátaimmal. De… Hansol… Ő egy külön téma volt, amit ha tehettem, akkor kerültem. Mindezek ellenére, ő csak tapadt rám.

- Összeszedtem magam – grimaszoltam, ahogy felléptem a zsúfolt peronról az imént hangos robajjal érkező metróra. Még csak pislogni sem volt időm, Hansol már nagy sietséggel foglalta be az egyik szabad helyet egy öreg, szerénynek kinéző néni és egy iskolás kisfiú között. Mire odaértem elé, és megkapaszkodtam a hideg fémkorlátban, addigra a fiatalabb előkapott valamit a farmernadrágja kicsi zsebéből. Örömittasan nézett fel rám, majd csücsöríteni kezdett és elkezdte kenegetni a száját, gondolom én, valamiféle balzsammal. Egyik szemöldököm automatikusan a magasba szökött, egyáltalán nem rajongtam én az ilyenekért, na de Hansol… ő ilyen volt.

- Kérsz, hyung? – kínálta nekem a rózsaszínű hengeres kis akármijét, én viszont egy kicsit sem vágytam rá. Elfintorodtam, már nem csak azért, mert finnyás voltam, hanem mert Hansol ennyire hihetetlenül gyökér volt.

- Szerinted? – kérdeztem ironikusan, mire ő megvonta a vállát nemtörődöm módón, és zsebre dugta a kezében lévő balzsamot; valami olyasmit motyogott maga elé, hogy pedig tök finom, mert epres és nem szárad ki a szája. 

Valójában kettőnk közül én voltam a meleg, de akárki ránk nézett volna, egyből Hansolt titulálták volna annak. Nem értettem, hogy egy ennyire hetero gyerek, aki minden (szerinte) jó nőt megbámul, hogyan képes ennyire foglalkozni a külsejével, és hogy lehet ennyire piperkőc. Jó, ne legyen igénytelen, hiszen az alap, de ő már túlzásba viszi – nagyon is. És még a társadalom az ilyenek miatt ítéli el a magamfajtákat, pedig aztán itt az élő példa rá, hogy nem feltétlen az a normálisabb, aki elvileg „jól van bekódolva”.

Bár ez a gyerek nem tudta, hogy meleg vagyok, nem is akartam az orrára kötni, ezért inkább nem jegyeztem meg semmit, csak arra vártam, hogy végre leszálljunk. 

Yoongi

A hétvége a családé. Pénteken ihatsz, de a szombatot, akármilyen másnapos is vagy, azt a családoddal töltöd – hajtogatta mindig apám, amikor elkéredzkedtem egy-egy haveri összejövetelre, ahol mi mást csináltunk volna, mint ittunk és dumáltunk. Nincs is jobb a családi gyógyfürdőzésnél; amikor az a jellegzetes szag vesz körül mindenhonnan, és nem vágysz jobban semmi másra, mint a friss levegőre.

Anyámék azért vittek ilyen helyekre, hogy barátnőt találjanak nekem. Ahova az egyik ismerősük ment a lányával, vagy az ismerősének az ismerőse, vagy annak az ismerőse – ezt a végtelenségig lehetett volna fokozni –, akkor engem is vittek. Azoknak a családoknak a lányai be is próbálkoztak, ahogy a szülők előírták nekik, de mindegyik nemleges válasszal ment vissza oda, ahonnan jött…

Nem azzal volt a baj, hogy nem találtam vonzónak őket, igazából voltak köztük igen szépek is, de nem volt meg a szikra. Ha az nincs meg, az illető ne várjon sokat tőlem. Nálam fontos az első benyomás, és a külső valahogy nem igazán izgat. Én mindig is olyat kerestem, akire támaszkodhatok. Nemtől függetlenül.

Igen… mindkét nem vonz, amiről a család tipikusan nem tud. Valahogy nem érzem muszájnak elmondani, amíg meg nem találom azt, akire komolyan támaszkodhatok. Ha az illető éppen fiú, akkor mindenképp el kell mondom anyáméknak - bár anyámból kiindulva tuti balhét csapna egy ilyenért -, ha nem, akkor meg nem muszáj tudniuk, hogy bármelyik nem elcsavarhatja a fejem… Hiszen nem muszáj  az életem minden egyes pillanatáról tudniuk. Így igazságos, nem?

Morcosan csaptam be a kocsi ajtót és indultam meg a gyógyfürdő épülete felé. Minden második hónap első szombatján ennek az épületnek az egyik szaunájába rendeznek egy vakrandit egy újabb lánnyal. Jártas voltam az itteni dolgokban, így bármi keresgélés, jegyfizetés, vagy olyan dolgok nélkül vonultam át a helyiségen az öltözők felé, amin a többi vendégnek át kell esnie. Menet közben felvettem a szekrénykulcsot.

Apámat sose vártam meg az öltözéssel. Mindig minden a szokásos, monoton tempójában történt. Kinyitottam a tizenhetes szekrényt a bal felső sarokban, bepakoltam azokat a cuccokat, amik nem kellenek az átöltözéshez, majd benyitottam a harmadik öltöző fülkébe.

Ami ott fogadott, az nem a megszokott üres, kis hely volt. Az öltöző padon ruhák halmaza foglalta a helyet, és ahogy odébb vezettem a tekintetem, megpillantottam egy értetlenül rám meredő, meztelen, kicsit hosszabbra hagyott tincsekkel rendelkező barna srácot. Leblokkoltam. Ott állt velem szembe egy nagyon jó külső tulajdonságokkal megáldott srác meztelenül, én meg csak bámultam rá, mint borjú az új kapura.

Amikor már a sokadik kínos másodperc telt el, tett valamiféle gesztust arra utalva, hogy mégis miért nyitottam rá, így nyögdécselve bár, de egy kisebb meghajlás kíséretében elsuttogtam egy sajnálomot, majd mint a nyúl, elsprinteltem az öltözők másik végébe.

Taeyang

Nyűgös fejjel szálltam le a sokadik buszról Hansolt követve, végül jó pár perces séta után – mikor már teljesen megtikkadtam a napon nagytáskával a hátamon -, végre megérkeztünk egy üvegablakos épület elé, ami előtt még csak sor sem állt. Pedig azt hittem, a meleg nyár ellenére szeretnek az ilyen üdülőkbe járni az emberek.

Bedöcögtünk a recepcióra – jobban mondva csak én kullogtam; Hansol egészen élénken festett –, ahol megvettük az öt órás jegyeket, megkaptuk az öltözőkulcsokat és még karszalagot is aggattak ránk. Persze mire átvergődtük magunkat az öltözőig, ami az épület bal szárnyában helyezkedett el, fél óra már el is telt. Annak ellenére, hogy kint egy elhagyatott háznak tűnt ez az egész, bent ahhoz képest sokan voltak, és leginkább gyerekek, akik alapjáraton nem zavartak, de ha nekiálltak futkosni, meg zajongni, legszívesebben kirohantam volna a világból.

Hansol – esküszöm, még a gyerekeknél is rosszabban – lelkendezett, hogy végre kap egy kis törődést a bőre. Havonta legalább háromszor eljárt ide azzal a Byungjoo nevezetű haverjával (csak azért tudom, mert mindig elújságolja), nem is értem, most miért nekem mondja állandóan. Közbejött Byungjoonak valami?

A fekete, apró csillagmintás táskámat a szekrények számából ítélve a négyszemélyes öltöző egyik sarkába fektettem, és a sárgára festett kispadokra kitettem a magammal hozott törölközőmet és úszónadrágomat. Igazából a szolgáltatás része volt, hogy kaptunk törölközőket, de mivel finnyás voltam ilyen téren, nem használtam, csak a sajátomat.

Ahhoz képest, hogy teljesen hétköznapi kinézete volt a fürdőzőnek, az öltözők egészen normálisan festettek: csúszásgátlóval bevont járólapok, normális padok, és ami a legfontosabb, zárható fémszekrények, amiért áldottam az eget. Volt, hogy régen haverokkal elmentünk strandra és kilopták tőlünk az értéktárgyainkat, amiért nagyot szívtunk.

- És amúgy a haverod miért nem tudott jönni? – kérdeztem rá érdektelenül, miközben levettem magamról a pólómat, amit a negyvenhetes szekrénybe dobtam.

- Az a kis gyökér csak azért nem jött, mert csajozik – mormogta a másik oldalról, és hallottam, ahogy a táskájában motoszkált. – Érted ezt? – csattant fel hitetlenkedve. – Mi az, hogy nélkülem megy?! – Egy kis zörgés után újból megszólalt. – Kint megvárlak – nyögte ide gyorsan, majd kiment az öltözőből. Pár pillanatig felvont szemöldökkel néztem a zárt ajtó irányába azon gondolkozva, hogy miért háborodott fel ennyire ezen, végül sóhajtva megcsóváltam a fejem. Hansol annyira felidegesítette magát, hogy még a ruháját is szanaszét hagyta a padon.

Lemondóan - már-már szidtam magamat, hogy ilyeneket teszek érte - megpróbáltam összeszedni a ruháit, mielőtt még elfelejteném én is, de akkor bejött valaki. Már nyitottam is a számat, hogy megmondjam a magamét Hansolnak, de helyette egy idegen fiú állt előttem valami ultrabamba képpel, és egészen kínosan mért végig. Barna, rövid haja volt, egy sárga-fehér csíkos trikót és világoskék rövidnadrágot viselt, ami furcsamód jól kiemelte alakját, de hogy ezt miért figyeltem meg, még én magam sem tudtam.

Értetlenkedve néztem rá, mire pár hosszúra nyúlt másodperc után valamit makogott és hajába túrva meghajolt, aztán kiment. Csak bámulni tudtam utána.

Talán félrenézte az öltőző számát – vontam vállat, és mielőtt még más is rám nyitott volna, felkaptam a combközépig érő fekte úszónadrágomat. Gyorsan a szekrényembe zártam a ruháinkat, a nyakam köré tekertem a törölközőmet és már mentem is ki, hogy megkeressem Hansolt.

Csak jól fog esni egy kis fürdőzés – nyugtatgattam magam, hogy legalább ne fogjam fel olyan rosszul a dolgokat.

Yoongi

Azután a kínos pillanat után is csak az a srác járt a fejemben, akire rányitottam.  Lehet meg kellene neki magyarázni, hogy nem direkt volt? De az ilyen öltözők zárhatók, és az ajtón nem volt jelezve, hogy vannak bent. Szóval nem az én hibám. Nem is kell bocsánatot kérnem. Elég lesz jó nagy ívben elkerülni.

                A túlfűtött kis helyiségben már ott ült a lány. Lezavartuk a bemutatkozást, és elkezdtem hallgatni élete történetét. Elmesélte, hogy mikor kezdett el járni, hogy mi volt az első szava, és összevissza beszélt lényegtelen dolgokról. Konkrétan le akarta nyomni magát a torkomon. Hogy szülői hatás miatt tolta ennyire, vagy egy partnerre vágyott, nem tudom, mert a gondolataim mindig visszaterelődtek az öltözőhöz…

- Megszomjaztam, igyunk valamit – vetettem fel az ötletet, hogy egy pillanatra elhallgasson.

                Idegesítően vihogva indult meg, de az ajtó előtt megállt és megvárta, míg kinyitom neki, aztán újból csak ömlöttek belőle a szavak, mintha nem is akarnának elfogyni. Fél órája volt csak mellettem és már akkor úgy éreztem, hogyha senki nem figyel, véletlen lelököm a lépcsőn…

                Megpillantottam egy régi ismerősömet, Hansol személyében. Eléggé kedvelt volt a csajok körében, és régebben is rendesen nyomult az ellenkező nemre.

- Hé Hansol, de rég láttalak – emeltem meg a hangom és indultam meg irányába a díszkíséretemmel, aki még mindig hozzám beszélt. Hansol a mélyvizes medence mellett állt. Nemrég mászhatott ki belőle, mert csöpögött róla a víz.

- Yoongi? – nézett rám furán. – Ember, te semmit nem változtál! – adott egy pacsit. – Ki a csaj?

- Ööö… - Elfelejtettem a nevét. Annyit pofázott, hogy elfelejtettem a nevét! De szerencsére bemutatkozott magától, és mielőtt még odaszúrta volna a tipikus mondatot, hogy a barátnőm, közbevágtam. – Az eseted, ugye? – néztem rá kétségbeesetten. Meg akartam szabadulni tőle. Nincs semmi, amit jobban utálnék a piócáknál.

- Valami olyasmi, azt hiszem – vakarta meg zavarában a tarkóját. – Miért?

- Nem tud úszni, és szüksége lesz egy életmentőre.

Mindketten kérdőn emelték rám tekintetüket. A lány egy egyszerű oldalba bökéstől magától ugrott a vízbe, Hansol utána, én pedig nyugodt szívvel sétáltam odébb, miközben körbe néztem, hogy ki láthatta az esetet. Mindenki el volt foglalva a saját kis világával. Csak egyetlen ember meredt rám… A srác az öltözőből.

Taeyang

A folyosó egyik fala különféle színekre festett szekrényekkel volt tele, de az átellenes oldal vastag üvegből volt. Azon néztem át, de nem láttam semmi érdekeset, csak egy sárgás vízzel töltött medencét, sok gyereket és még több felnőttet. Már most eldöntöttem, hogy maximum a szaunába és a kinti medencébe merészkedem be – azt mondta Hansol, hogy van ilyen része is -, reménykedve abban, hogy ott kevesebb ember lézeng.

Beléptem a halk zenével megtelt hatalmas terembe, ahol a gyógyvizes medence terült el, és megpróbáltam megtalálni Hansolt, hogy legalább szóljak neki, hogy nekem semmi kedvem itt benn poshadni a nyanyókák és hangoskodó gyerekek között.

Fogalmam sem volt, hová tűnhetett az a kölyök, mert akárhová néztem, nem láttam az idiótán befésült haját. Kénytelen voltam beljebb vánszorogni; pár labdával játszadozó kislányt kikerültem, miközben a fejemen lévő törölközőmet a vállamra csaptam, és már egészen a medence kicsempézett szélénél jártam - gondolva, hogy Hansolnak talán kedve támadt úszni egyet -, mikor meghallottam egy kisebb kiáltást kiszűrődni a sok zaj közül. És amilyen szerencsém volt (sokkal inkább szerencsétlenségem), láttam a hanghoz társuló egész jelenetet is.

Hansol egy hosszú hajú lányt pátyolgatott a vízben, és már akkor tudtam, hogy ezek a nap végére telefonszámot fognak cserélni, hogy aztán könnyedény menjen az ágyba csalogatás. Hétköznapi dolognak számított ez a drága jó szomszédom esetében, ezért nem is ez volt az érdekes számomra, hanem a szemben a lubickoló pártól pár lépésre sétáló srác pillantása (aki rám nyitotta az öltözőajtót).

Furcsa volt az az alak, és még furcsább, mikor zavartan elpillantott rólam és próbálva észrevétlen maradni, a kinti rész felé haladt. Szemöldökráncolva néztem távolodó alakját, aztán visszapillantottam Hansolra, aki addigra már vigyorogva szórakozott a lánnyal.

- És ezért kellett eljönnöm – sóhajtottam egyet fájdalmasan. Tudtam, hogy ez lesz: egyedül hagy (nem mintha annyira zavarna), mert Hansol az Hansol marad és képtelenség egy fél napot úgy eltölteni vele, hogy ne csajozzon.

Úgy döntöttem, hogy megnézem milyen a szabadtéri rész, közben azon gondolkodtam, hogy megáztatom magam, ha már itt vagyok és fizettem érte, utána lelépek, és nem érdekel, hogy több napig kell majd hallgatnom Hansol idióta vernyákolását.

Aztán megpillantottam a sárga-fehér csíkos atlétájú srácot, aki egy napozóágy szélére ült; úgy látszott a telefonjába mélyült teljesen. Nem tudom, milyen okból kifolyólag, de felé vettem az irányt, pedig én aztán nem szoktam ilyen lenni – mármint ennyire társaságkereső. Valahogy mégis érdekelt, hogy miért tűnt ilyen furcsának az a fiú, na meg jobb dolgom úgy sem akadt volna.

- Úgy látszik, ma többször is összefutunk – mondtam egy egészen egyértelmű tényt, mikor mellé értem. Egy helyen vagyunk, egy üdülőközpontban, persze, hogy többször találkozunk, ennél hülyébben már nem is kezdhettem volna egy párbeszédet. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire idiótának érzem magamat, és leültem a szemközti műanyag napozószékre.

Meglepett, melegbarnán csillogó tekintetét rám emelete, és egy hümmögésnél többet nem mondott. Mintha zavarban lett volna, de miért lenne abban? Lehet, nem érti a nyelvet? – gondolkodtam magamban.

Egy pár percnyi kínos csend után, azonban megszólaltam, mivel nem ment el, és nem úgy vettem észre, mintha zavarnám; inkább tényleg csak furcsa volt ez a srác.

- Amúgy Taeyang vagyok – mutatkoztam be, valahogy szóra kellett bírnom; nem mintha kötelességem lett volna, csak nagyon unalmasan teltek volna a következő órák, és tényleg nem akartam unatkozni.

Yoongi

Miután sikeresen leráztam az utánfutóm Hansolnak köszönhetően, és a srácot is sikeresen elkerülve beromboltam az öltözőbe, előkerestem a mobilom a szekrényből, hogy életjelet adjak magamról Namjoonnak, aki tegnap óta azon aggódott, hogy vészelem át a mai napot. Telefonom megszerzése után, a hideg vizes medencét elkerülve, sok öreg nőn átvergődve, kimentem a kinti medencéhez.

                Namjoonnal kölyök korunk óta ismerjük egymást. Ő vezetett be az underground világába. Péntek esténként az egyik kisebb klubban szokott fellépni. A rap szövegek, amiket ír, a dallamok, amiket szerez alá… az egész annyira jó. És jó pár éve figyelhettem a fejlődését. Amikor dolgozott egy darabon, megmutatta és megbeszéltük, hogy esetleg hol lehetne ütősebb.

                A telefonomon néztem épp az új rapjének szövegét, amikor megjelent a srác az öltözőből. Automatikusan zártam le a képernyőt hihetetlen gyorsasággal, és azon gondolkoztam, mennyire lenne gáz, hogyha felállnék és elrohannék, mint akinek fontos dolga van… De amikor leült velem szembe, nem mertem megmozdulni. Nem tudom miért, valahogy olyan érzésem volt, ha megteszem, azzal valami rosszat fogok tenni, így mikor megállapított egy tök egyértelmű tényt, amit nagyon nem akartam, hogy bekövetkezzen, hümmögtem egyet. El kéne mennem innen – gondoltam. De ehelyett csak ültem és bámultam.

                Ott ült velem szemben, barna haja éppen nem lógott a szemébe. Konkrétan megbámultam az öltözőben, itt is csak bámultam… Hülye vagy, Yoongi! Nagyon hülye! Legalább csinálnád stílusosan a bámulást, nem úgy, mint egy kezdő! Kitapasztaltad már, hogyan lehet feltűnésmentesen bámulni a körülötted lévőket.

                A fejemben egy kisebb vita keletkezett önmagammal, hogy hogyan bámuljak embereket. Ha hangosan mondom, kezeslábasban kötöttem volna ki az egyik elmegyógyintézetben, de a bámulásomnál már komolyan azt hittem, hogy a szám is nyitva maradt, mert ha nem figyeltem rá, akkor mindig leejtettem, és tátott szájjal bámultam.

- Ömm… Yoongi – biccentettem felé. Ez gáz volt, életem második legcikibb pillanata. Az első az öltözős bámulás volt. – Oh bocs, ezt fel kell vennem! – imitáltam, mintha hívtak volna, holott nem.

                Úgy kezdtem el beszélgetni magamban, mintha Namjoonnal beszéltem volna. Felálltam és elindultam befelé az öltözőbe, mert jobb ötletem nem volt. Csakhogy igazán hangosan megszólalt az anya hívását jelző csengőhangom, miközben egy szó közepén tartottam. Basszus.

- Igen, anya? – vettem fel rendesen a telefont miközben hátrafordultam megnézni Taeyang reakcióját, és pontosan úgy nézett rám, mint amire számítottam: gunyoros mosollyal, mint egy hülyére. Felgyorsítottam a lépéseim az épület belseje felé, hogy elbújhassak ezzel megszerezve harmadik legkínosabb pillanatom életemben…

Taeyang

Szóval Yoongi. Valamiért aranyosnak találtam a gyereket, és így közelebbről szemügyre véve, rájöttem, hogy milyen szép ajkai vannak. Akár tetszett valaki, akár nem, megfigyeltem a száját, mert valamiféle vonzódást éreztem a szépen ívelt, húsos ajkak iránt. Elég sok hülye fétisem volt, de ezt az egyet szerettem volna végleg hanyagolni, mert mindig rossz helyzetbe hozott, de képtelen voltam rá.

Igazából nem is tudom, miért, de tényleg úgy éreztem, hogy sokkal több közöm lesz ehhez a sráchoz, mint ahogy én azt hittem. Egyértelműen felkeltette az érdeklődésemet, arról meg ne is beszéljünk, hogy annyira szerencsétlennek tűnt, mikor megszólalt a telefonja a színtisztán átlátszó párbeszédénél.

Elmosolyodtam rajta, s amint visszanézett rám, még inkább elnevettem magam. Vicces volt a szituáció, és gondoltam, hogy most éghet a pofája a hülyesége miatt, de ez tetszett. Tetszett a kialakult helyzet, és leginkább az, hogy ilyen furcsa volt az a srác.

Az épületbe sietett, én meg követtem őt, mert szórakoztatónak ígérkezett, és a kíváncsiság úrrá lett rajtam. Yoongi teljesen a telefonjába bújt, szemmel láthatóan lesütötte a fejét zavarában és egyre gyorsabb léptekre váltott, hogy lerázzon engem, persze én nem tágítottam mellőle. Amíg beszélt telefonon (sokkal inkább hallgatott), addig én mosolyogva jegyeztem meg egy-két dolgot neki, hogy kicsit cukkoljam (nem tehettem róla, csak jól esett). Nem volt szép tőlem, de hát abban a pillanatban nem érdekelt, mi helyes és jó – nem mintha amúgy is érdekeltek volna az ilyenek.

Yoongi egyszer csak megtorpant, én meg olyan hirtelen követtem mozdulatát, hogy egy nyavalyás gyerek belém szaladt. Kicsike volt még a lány. Egy úszógumi leeresztve lógott az egyik kezéről és fodros fürdőruha volt rajta. Fejére szorította az egyik kezét; úgy tűnt, mint aki mindjárt elsírja magát, így leguggoltam hozzá, hogy valahogyan megvigasztaljam, mert azért én sem voltam világi tapló.

- Katonadolog – mondtam megnyugtatóan, bár ezt általában kisfiúknak szoktak kántálni. De mivel a kicsik sosem voltak az erősségeim, így más nem jutott az eszembe, csak a gyerekkoromban néha elhangzott rövid mondat. Megsimogattam a buksiját, mire ő megrázta a fejét, viszont szemei még mindig könnyektől csillogtak. – Menj, anyukád ad rá egy gyógypuszit – próbáltam elővenni a legkedvesebb mosolyom, és úgy látszott be is vált, mert a kislány fanyarú arca felragyogott, és nekiiramodott. Egy fiatalasszony lábába kapaszkodott, majd a barna hajkoronájára mutogatott, amelyre rögvest kapott egy meleg csókot.

Felálltam, de Yoongi még mindig olyan döbbenten meredt előre, mint fél perccel ezelőtt. Valamit mondhatott az anyja – ha jól hallottam, akkor ő hívta -, mert szóhoz sem jutott. Aztán pár pillanat múlva hitetlenkedve emelte el a telefont a fülétől, és a képernyőt kezdte el bámulni, valamiféle magyarázatot várva, vagy nem… ki tudja, mi járhatott a fejében.

- Mi az? – kérdeztem rá értetlenedve. Bár nem ismertem a srácot, így egyértelművé vált számomra, hogy majd nem akar válaszolni, hiszen én sem tenném egy ilyen helyzetben. Azonban meg kellett döbbennem, mert megragadta a kezemet és elkezdett húzni. – Hé, várj már, mit csinálsz?! – kérdeztem tőle ingerülten, de ő felelet nélkül ráncigált tovább. Végül is simán kihúzhattam volna a kezem és elmehettem volna, de valamiért érdekelt, mit akar tőlem.

Mikor megálltunk egy mérges tekintetű, idősebb nő és egy nyugodt férfi előtt, hirtelen nem tudtam, hogy most mégis mi a fene történik. Végül Yoongi mondata hallatán, minden világossá vált. Mindenre számítottam, csak erre nem, és igazából a szülők megdöbbenése nem nyugtatott meg egy kicsit sem egy ilyen kijelentés után. Ez a srác tényleg furcsa, jól gondoltam… de hogy ennyire?!

Yoongi

A mikor Taeyang felállt a napozóágyról, gyorsabbra vettem a lépteim. Nehéz dolog figyelni a fülhöz tartott készülékből áradó agresszív hangokra, miközben le akarod rázni az utánad siető, nem rég megismert srácot. Anyából csak úgy dőltek a szavak, hogy mégis mit képzeltem, meg szegény lány így, szegény lány úgy, de azt egy szóval sem említette, hogy volt, aki megmentse miután belöktem. Pedig direkt kerestem valakit a megmentésére.

Másik oldalról Taeyang cukkolt a mobilos baklövésem miatt. Amikor anya épp levegőt vett két kirohanás közben, akkor csak Taeyang beszólásai húzták az agyamat. Mindent megpróbáltam: gyorsítottam a tempón, hogy lehagyjam, lelassítottam, mikor már mellettem rohant, hirtelen váltottam irányt, már kezdtek lepattanni rólam anya sértései és kirohanásai, amikor hirtelen abba hagyta az egészet.

Nyugodtan kifújta a levegőt, majd mintha az, amit mondana, engem a világ legboldogabb emberévé tenne, olyan lelkesedéssel kezdett neki a mondatának. Miszerint nekem ez volt az utolsó szingli napom, mert a szülők megegyeztek, és a következő szombaton már az esküvő előtti közös családi ebéd lesz a napirendem. Majd újból agresszívre váltott, és közölte azonnal jelenjek meg előtte.

Hirtelen álltam meg. A környezetem valahogy megszűnt létezni, miután anyám rám csapta a telefont. A szavai összevissza visszhangzottak a fülemben, egyre jobban kiborítva.
Megragadtam a mellettem álló srác kezét, és nem érdekelve semmi és senki, dühösen rángattam magam után. Talán beszélt hozzám, talán nem, nem tudom.

Szemem előtt egyetlen cél lebegett: leállítani és véget vetni a dolgoknak, amíg még lehet. Az, hogy hogyan, már nem érdekelt. Ha csak a féligazságot tudják meg, az sem fog érdekelni, de nem fogok tovább bájcsevegni olyan lányokkal, akiknek ha anya-apa azt mondja, hogy ő az igazi, akkor szót fogadnak nekik, és végletekig elmennek, hogy behódoljanak a szülői akaratnak.

Anyáék az öregeknek kifejlesztett, terápiás, meleg vizű medence mellett álltak szárazon. Ahogy megpillantottak, anya arckifejezése még dühösebbre váltott, apa meg felvette azt a tipikus „ez a ti harcotok” arcát, jelezve, hogy nem kíván belefolyni a hamarosan kibontakozó veszekedésbe.

- Anya, az összes lánnyal kapcsolatos programomat fújd le, mert meleg vagyok!