Csemegét, vagy csomagolj! (GOT7; JB x Jr.; OS)

Ez is ugyanolyan, átlagos hétfő lett volna, mint a többi. Átlagosnak is számított napközben, de este mindenhol valamilyen bulira lehetett számítani. Vadabbnál vadabb kosztümökkel vagy sminkekkel szelték át az éjszakai utcát az iskolásoktól kezdve, az egyetemistákon át, a céges Halloween Bulira tartó felnőttekkel bezárólag az emberek.

Komótosan sétáltam le a metrómegállóba. Kettő csontváz sminkkel takart lány nevetgélve sietett az épp beálló metróra, majdnem lesodorva ezzel engem a lépcsőről. Sosem értettem az ilyeneket. Minek futni a metróra, mikor legkésőbb tíz perc múlva jön a következő?

Mire leértem a lépcsőn és arra az oldalra álltam, ahonnan a nekem megfelelő irányba haladó szerelvény jön, már csak két és fél perc volt vissza a járatig. Előkaptam a telefonom, és küldtem Jinyoungnak egy üzenetet, hogy elindultam. Amint meghallottam a zakatolást a zsebembe süllyesztettem az eszközt.

A hónapok alatt, mióta a városban lakom, kitapasztaltam, hogy melyik támasztó oszlophoz álljak, hogy az ajtó közvetlenül előttem nyíljon ki, és melyik oszlophoz sétáljak, hogy egyes megállóknál ne legyek messze a kijárathoz vezető lépcsőtől. Így mikor az ajtó kinyílt felszálltam a szellemvasútra.

Szakadt göncökben hörgő fiatalok mellett sikerült helyet találnom, meg egy kócos hajú, pizsamát viselő, szemüveges lány mellett. Velem szemben egy lepedővel borított egyén foglalt helyet. Előrébb hajolva végig néztem a vagonon. Az egyik oldalamon a zombi parti gyülekezett, meg nyuszi lányok és egyéb beazonosíthatatlan izék, míg a másik irányba voltak múmiák, vámpírok, de egy T-rex is álldogált egy Micimackó mellett.

Miután végig mértem utastársaim magamra siklott a tekintetem. A fekete sportcipőmmel, fekete nadrágommal, fehér pólóban és kicipzározott bőrdzsekiben nem épp illettem oda. Egyenesen kényelmetlennek találtam a kialakult helyzetet és éreztem, hogy elsápadok. Kuncogás ütötte meg a fülem, így a hang irányába kaptam a fejem.

- És te mi vagy? - kérdezte mosolyogva a mellettem ülő pizsamás lány. Fekete haja feje búbján két lófarokba volt kötve, és kíváncsian méregetett.

Legcsábítóbb félmosolyommal próbáltam kinyögni az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy mégse lógjak ki a sorból:

- Bum... Jaebum.

Elsütöttem életem legrosszabb viccét, amire csodák csodájára mégis volt reakció. A lányból kitört a nevetés, ami kicsit csillapította humorérzékem iránt érzett sajnálatom.

Meghallva hogy az a megálló jön, ami Jinyoungtól nem messze van, megkönnyebbülve pattantam fel az ülésről, hogy az ajtóban toporogva várjam meg míg az kinyílik. Így már azt is mondhattam volna, hogy valójában pingvin vagyok. Minek agyalok ezen? Amúgy sem számít...

Az a körülbelül fél perces út, ami Jinyoung lépcsőháza és a metrómegálló között van még viccnek is rossz. Mármint ő baromi szerencsés, hogy ilyen közel van mindenhez. Kapásból három bolt száz méteres körzetben, busz és metrómegálló szintén egy köpésre... Ahj, még mindig féltékeny vagyok, hogy ilyen jó albérletet talált magának, baráti áron.

Beírva a lépcsőház ajtajához tartozó kódot a kattanást hallva nekilendültem az ajtónak, majd kiállva az útjából hagytam, hogy becsukódjon. Felmásztam az első emeletre, majd megállva fából készült ajtaja előtt azon agyaltam: hogyan tovább?

Mivel lakásajtaja befele nyílt, keresztbe tett karokkal lezseren az ajtófélfának dőltem, és arcomra varázsoltam a legvonzóbb félmosolyom. Rátenyereltem a csengőre, majd visszaállva korábbi pózomba vártam, hogy barátom kinyissa az ajtót.

Meztelen lábak csattogása hallatszott a járólapon, ahogy az ajtóhoz sietett tulajdonosuk. Majd a retesszel való bíbelődés és a kulcs elfordulása szelte ketté a lépcsőházban uralkodó csendet a légvételeimmel karöltve. Az ajtó lassan kinyílt ezzel felfedve barátom egész lényét.

- Csemegét, vagy csomagolj! - vigyorogtam rá továbbra sem mozdulva, szemeimmel végig pásztázva testét. Vékony lábait halvány barna térdnadrágba bújtatta, felsőtestét fekete „v” nyakú pólóval fedte el.

- Mi van?! - nézett rám értetlenül mégis vigyorogva, majd szélesebbre tárta az ajtót és berántott rajta.

Miközben vettem le a cipőm és a kabátom, Jinyoung visszazárta az ajtót.

- Még kell a húsnak pár perc, kicsit elszámoltam magam, de hamarosan kész lesz - simított végig hátamon, míg visszasietett mögöttem a konyhába.

- Akkor csemegézünk - állapítottam meg a nyilvánvalót.

- Miért, minek csomagoljak? Ki akarsz dobni innen? Esetleg nyaralni viszel? - kérdezte a szekrényben pakolásból hátra nézve, vigyorogva.

- Nyaralni majd nyáron viszlek, kidobni meg nem akarlak, de szívesen lábatlankodok itt nálad - mondtam, viszonozva gesztusát.

- Akkor csemegét, vagy csomagolsz? - tette le a tányérokat az asztalra, majd el sem engedve azokat nézett mélyen szemembe. Huncut fény játszott a barna szempárakban, ami egy fajta kihívássá emelte a feltett kérdést.

- Ha eszem, akkor nem lábatlankodhatok itt, de ha most elmegyek csomagolni, akkor igen? - néztem értetlenül rá, mire diadalittasan féloldalas mosolyra húzta ajkát.

- Ezt egy szóval sem mondtam... - nevetett fel.

- Jinyoung, a sírba teszel, ugye tudod?

Hanyagul megrántotta vállát, majd a sütőhöz ment. Leguggolt, hogy ránézhessen a húsra, majd kinyitva a berendezés ajtaját egy konyharuhával kihúzta a tepsit és a tűzhely tetejére helyezte. Lekapcsolta a berendezést, majd a konyharuhát a tepsi tetejére fektette, eltakarva az ételt.

- Te jöttél nekem azzal, hogy "csemegét, vagy csomagolj" - dőlt háttal a pultnak. - Aztán elkezdtél kombinálni - szeretetteljes mosoly terült el az arcán.

- Jó, hát nem tudhatom, hogy mikor mire gondolsz - tártam szét magam előtt kezeim. - Meg amúgy is... Az ilyen estéink rendszerint azzal értek véget az elmúlt két évben, hogy valamit hozzám vágtál. Például tavaly előtt Halloweenkor azt a miniatűr sütőtököt, vagy tavaly Karácsonykor az egyik tömör műanyag díszt, vagy a szüli...

- Oké, elég, felfogtam! - kiáltott fel belém fagyasztva a szót. Beismerem, nem szép tőlem, hogy ezeket én felemlegetem, de azért lássuk be... Dobálózni se szép dolog. - Bocsánat - horgasztotta le fejét és úgy suttogott. - Tudod, hogy nekem ez a meleg kapcsolatos cucc, teljesen új dolog... - ja, igen. Másfél évnyi kapcsolat és még csókig is baromi nehezen jutottunk el. De Im Jaebum nem adja fel. Pláne, ha Jinyoungról van szó...

Az asztaltól felállva elé léptem, csípőjére helyeztem kezem, és vártam, hogy rám nézzen.

- Jinyoung - szólítottam meg, mire hümmögött egyet, de továbbra is a járólapot fixírozta. Álla alá nyúlva megemeltem fejét majd ajkam puhatolózva az övéhez érintettem. Nem reagálta le azonnal. De amint reakcióképes volt, a mellkasa előtt keresztbe font karjait vállamra helyezte, majd közelebb húzódva mélyítette el a puszinak indult csókot.

- Jaebum, nem költöznél össze velem? - szólalt meg, amint kiváltunk a csókból. - Ha nem jó itt, kereshetünk másik albérletet, vagy lehet saját is, mindegy, csak úgy érzem ellöklek magamtól, miközben szeretném, ha nem hagynál el. Tudom, hogy hülyén, hangzik, talán hülyeség is az egész... - néha nem találta a szavakat, vagy nyelvbotlása volt, és a pír az arcán arról árulkodott, hogy zavarban érzi magát. - Tök hülyének érzem magam... Tudom, hogy néha túl kihívóan viselkedem, ahogy azt is hogy amint átlépünk egy bizonyos határt hozzám sem lehet szólni, nem hogy érni... És komolyan nagyra értékelem a türelmed velem szemben, és...

- Jinyoung, lélegezz! - szóltam rá. Ijedten kapta rám szemeit, mire biztatóan elmosolyodtam. - Szívesen ide költözök hozzád, és ha azt mondod, akkor várok rád, ameddig készen nem állsz. De most már komolyan együnk, mert éhen halok - nyüszítettem fel, megsimogatva épp megmorduló hasberendezésemet.

- Akkor csemegézz, és holnap csomagolj! - mosolygott rám, ahogy szedett a tányéromba.