No.1 Vesztesek 2. fejezet

Taeyang

Az istenért se gondoltam volna, hogy ez a gyerek meleg, de nem is ezen volt a hangsúly most. Sokkal inkább az izgatott, hogy mi a szarba rángatott bele. Valahogy sejtettem, hogy én csak egy terv része lettem, és szépen kihasználtak. Talán a srácnak elege lett valamiből, valószínű a szüleiből, ha csak azt nézzük, hogy a telefonhívás után akadt ki.

Aztán tényleg minden világossá vált: Yoongi valóban ellenszegült a szüleinek, és én voltam a szerencsétlen áldozat, akit ebbe szépen bele tudott cibálni.

Hát nem én voltam a meglepettebb, az tény. A hosszú, fekete hajú nő érzelmektől eltorzult arccal nézett a fiára, eléggé ijesztő volt számomra. A mellette álló férfi meg, mint aki azt sem tudja, mit csináljon épp, csak egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt. Én nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, nem kellett volna ilyen kíváncsinak lennem. Mi az istenért volt ilyen furcsa nekem ez a gyerek…? Miért követtem? Ez kész röhej!

Azt hittem, hogy az apa most leoszt a sárgaföldig, ehelyett ő csak megdöbbenve nézett, mintha nem is ezen a bolygón élne. Elvégre Koreában voltuk, köztudott, hogy a melegeknek itt nem sok esélyük volt nyilvánosan felvállalni a kapcsolatukat, erre meg… pont az apa nem akad ki?! Vagy csak ennyire jól leplezi?! Nem csak Yoongi volt furcsa, hanem a szülei is.

- Mégis… - megvetéstől fröcsögött a nő hangja -, hogy merészelsz ilyet mondani? – lépett közelebb, s olyan elszánt, parancsoló tekintettel nézett a fiára, hogy azt hittem én fogom helyben összehugyozni magam. Mibe keveredtem én…? Ki gondolta volna, hogy egy Hansol féle unalmas nap hirtelen egy eseménydús rémálom lesz. Ki a faszom találta ki ezt az egészet?! Hogyan történt ezt meg?

- TE, kisfiam… TE pedig meg fogsz házasodni! – ellentmondást nem tűrően vágta neki a szavakat. – Az én FIAM nem meleg, és nem is lesz az. Egy szép családot fog alapítani, és unokákkal fog megajándékozni! – Esküszöm, még az ereimben is megfagyott a vér, ahogy a kaparó hangját hallottam. Yoongi erőteljesen szorította a kezemet, és biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban összepisilte a gatyáját, mert rohadtul tart az anyjától (legalább is én tartottam); nem gondolta át jól a kijelentését. 

Az idősebb nő egyszer csak felém kapta lángoló tekintetét, majd undorral nézett végig rajtam, én meg akaratlanul is hátraléptem egyet. El kéne húznom innen a picsába, de rögtön!

- TE… - leírhatatlan megvetéssel szólt hozzám, meg akart félemlíteni -, mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, hogy az én fiamat elcsábíthatod?! Akármi is volt köztetek, továbbra nem lesz semmi. Nem engedlek a fiam közelébe! Az én fiam nem lesz egy ilyen undorító ember, szóval fogd magad, és takarodj!

Egy kicsit sem szépnek nevezhető szavai cseppet sem nyugtattak meg. Nem kellett volna ezt mondania, én úgyis le akartam lépni, ki a szar akarna itt maradni, hiszen nem is ismerem a fiát!

Egy remegő mosolyra húztam a számat, nem is tudom, hogy mertem megtenni. Sosem szerettem az ilyen idegbeteg, elvetemült embereket. Fogtam magam, kirángattam Yoongi szorításából a kezemet, és az öltöző felé indultam sietősen. Úgy éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, pedig nem is beszélt olyan hangosan a nő, hiszen nem akarta a világ orrára kötni, hogy a fia buzi… vagyis én így gondolkodnék a helyében.

Úr isten… úr isten! Én nem egy ilyen napra számítottam. Nem, nem… Mi a tököm volt ez?! Mégis ki ez a gyerek? Hogyan rángathatott bele egy ilyenbe? Oldja meg maga a saját családi ügyét, ne engem használjon ki! Bassza meg… nekem végem.

Yoongi

Anyának ezt az arcát még sosem láttam, csak az ennél jóval enyhébbik kiadását. És az, hogy volt kinek a kezét szorongatnom, valamennyit segített, hogy ne szarjam össze magam. Végül is én robbantottam a bombát, nem? Akkor gyerünk Yoongi, most is légy fasza gyerek és állj ki magadért!

                Mikor végre bátorságot vettem magamon, Taeyang kitépte a kezét az enyém közül, és ahogy elrohant, magával vitte a bátorságom utolsó foszlányait is.

- Ennyit a kis barátodról – bökte nekem anya gunyorosan, majd váltott. – Szóval ott tartottunk, hogy következő szombaton közös vacsora a jövendőbeli pároddal, és…

- Nem – szóltam közbe. Kezdett rajtam megint úrrá lenni az az érzés, ami előidézte, hogy egy vadidegen srácot rángassak anyám elé.

- Hogy mondtad?

- Jól hallottad. Nem. Anya, nem vagyok gyerek, nem dönthetsz helyettem, pláne nem egy ilyenben.

- De igen, mert az anyád vagyok. És nem fogom hagyni…

                Megszólalt a telefonom. Nem néztem meg ki az, csak fogadtam a hívást.

- Mindjárt megyek, jó? – szóltam bele gyengéden, majd leraktam. – Bocs, de az épület előtt vár a párom – hazudtam, és hogy nyomatékosítsam, még a telefonomat is meglóbáltam. – Anya, jegyezd meg: nem vagyok egy marionett bábu, amit kedved szerint mozgathatsz. Babát akarsz? Fogadj örökbe, vagy lopj egyet a kórházból. Bánom is én… De én nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz.

                Azzal hátat fordítottam nekik és az öltöző felé siettem. Ellenőriztem, kinek mondtam, hogy megyek, majd tárcsáztam, hogy magyarázatot adjak.

-  Hé Namjoon! Van szabad hely nálatok?

- Persze, de miért? – érdeklődött. Namjoon néha belekavarodott a dolgokba, vagy csak szimplán elfelejtette azokat. Ilyen volt a ki hívott kicsodát és miért is, így nem kérdezett rá a „mindjárt megyek”-re sem, mert elfelejtette.

- Előbújt a Házisárkány – kuncogtam a telefonba. Namjoon adta ezt a nevet anyámnak, amikor a szakadó eső miatt, sáros, csöpögős cipővel összetapostuk a frissen felmosott előszobát. Anyám nem fogadta túl jól a dolgot.

- Mennyire vészes?

- Eléggé. Egy hónapról lenne szó, utána szerzek valami albérletet…

- Ugye most csak szopatsz? Inkább perkálnál egy vadidegennek, aki háromszor annyit kér, mint amennyit ér a ház, minthogy a haverodnak adnád, aki még kaját is biztosít? Meg amúgy is szükség van padlófűtésre – nevetett fel. Körülbelül fél éve szívja ezzel a vérem.

- Menj a tudod hova – nevettem fel én is. – Majd megdumáljuk, de most le kell tennem – válaszát meg nem várva nyomtam ki a telefont, és futottam a sietős léptekkel távozni készülő Taeyang után.

Taeyang

Jól van, jól van… csak le kell higgadnom és normálisan kezelni a helyzetet. Ez most a legjobb megoldás – nyugtatgattam magamat, miközben előkaptam az öltöző kulcsát a feketenadrágom zsebéből. Úgy sem találkozok azzal a gyerekkel többet, szóval nincs miért paráznom. A szüleivel meg végképp nem fog összefújni a szél, tényleg nincs para. Tényleg, tényleg…

Idegesen dülöngéltem a szekrény előtt; gyorsan kikaptam a ruháimat, és bár egyszer-kétszer majdnem el is estem, de végül magamra húztam a farmerom és a fehér pólómat (közben folyamatosan magyarázkodtam magamnak, gondolva, hogy az majd segít rajtam). A táskába belegyűrtem a törölközőt meg a papucsot, amit nem is használtam, majd gyorsan kiviharzottam a helyiségből egyenesen a kijárat felé.

Nem zavartattam magam Hansol miatt; szekrény kulcsa neki is volt, az öltözőt meg nem zártam be. Magyarázat nélkül akartam lelépni, mert egy: úgysem hitte volna el, hogy mi történt; kettő: rohadtul nem volt kedvem neki bármit is mondani, mivel így is úgyis egy hétig fogom hallgatni a nyavalygását.

Már majdnem az információs pultnál voltam, hogy kijelentkezzek, de ekkor megragadott valaki. Reménykedtem benne, hogy nem az a furcsa (vagy már annak rég nem nevezhető) gyerek, de hát az égiek most nem pártoltak mellém, egyszerűen csak kicsesztek velem.

- Mit akarsz? – ingerülten böktem felé, és még ő vágott sanyarú képet. Egy pár pillanat volt csupán a köztünk beállt csend, de az is elég kényelmetlenül nyomott. Amikor már szólásra nyitotta volna a száját, közbevágtam. – Nem érdekel! Egyáltalán nem érdekel, hogy bocsánatot akarsz kérni, mert egy ismeretlen embert – magamra mutatva magyaráztam tovább sértett hangon – rángattál bele a te családi ügyedbe – szarkasztikusan hangsúlyoztam minden egyes szót. – Az sem érdekel, hogy mi folyik közted és a szüleid között, az meg végképp nem, hogy hogyan bújtál ki ez alól. Nem tudom, minek jöttél utánam, de tőlem semmit ne várj; nem is ismerjük egymást. Szóval… - már az idegtől rángott a szemöldököm -, rohadtul nem örültem, hogy megismertelek és a soha viszont nem látásra – erőltetetten elvigyorodtam.

Hátat fordítottam neki még azzal sem törődve, hogy rendesen kijelentkezzek, csak letéptem magamról a karszalagot, majd a pultra vágtam a kulccsal együtt. Nem igazán tudott meghatni a recepciós nő megrökönyödött arca és a felháborodott, de mégis visszafojtott hangon kiáltott figyelmeztetései sem.

Yoongi

Nem tudom, mire számítottam, mikor utána mentem, de nem erre az biztos. Jó, amikor az idegtől furcsa képet vágott, majdnem szembe röhögtem, ahogyan mondta a magáét és rángott a szemöldöke, nevetségesen aranyos volt. Hülyeségnek hangzik, de így volt.

Ráérősen mentem vissza az öltözőbe, felvettem az utcai cuccom, bepakoltam a táskámba, majd a kijárat felé vettem az irányt.

- Yoongi – hallottam egy hangot magam mögül, és automatikusan fordultam is az irányába.

- Hansol?

- Nem láttál egy morcos, körülbelül ilyen magas – emelte kezét a saját magasságával nagyjából megegyező távolságra a földtől -, világosabb barnás hajú, velünk egy idősnek kinéző srácot? – kérdezte elveszve. – Vele jöttem, de sehol nem találom. Pedig el kéne mondanom neki, hogy lelépek.

Csak néztem rá. Próbáltam beazonosítani, hogy kiről beszélhet. Hiszen nem biztos, hogy Taeyang, ahogy az se biztos, hogy ismeri egyáltalán. Így előálltam a legpraktikusabbnak hangzó ötlettel:

- Miért nem hívod fel?

- Nincs pénz a telómon – biggyesztette le ajkait. Egyeseknek jól áll az ilyen, sőt kifejezetten aranyosak is olyankor, de Hansol nem tartozott ebbe a csoportba. És ahogy így bámult rám, valami kölyökkutyához akarva hasonlítani magát, annyira zavart, hogy a kezébe nyomtam a telefonomat.

- Hívd fel! – mosolyogtam rá kedvesen, de abban a pillanatban inkább elástam volna. Haza akartam menni, és összepakolni a cuccaim, mielőtt anyámék hazaérnek, de ha már megmentett a piócától, akkor ennyit megtehetek érte én is.

- Komolyan? – csillantak fel a szemei. Bólintottam, majd odébb sétálva leültem a szekrénysor elé, hátamat a fémnek döntve.

Nem igazán érdekelt a beszélgetése. Az se nagyon, hogy már vagy öt perce nyüszített a telefonba. Akkor kaptam fel a fejem, amikor nevet kapcsolt a szerencsétlen áldozathoz, akinek el kellett viselni a hívását. Megvan Taeyang száma!

Taeyang

Már a macskakövekkel kirakott buszmegállóban várakoztam egy buszra (ami elvileg négy perc múlva érkezik), mikor megrezgett a telefonom. Előhalásztam a zsebemből, majd a képernyőn virító ’12’-es számmal végződő sort bámultam azon tanakodva, hogy vajon most mit akarnak velem megvetetni.

Sosem szerettem felvenni az ismeretlen számokat, mert valahogy mindig csak a diszpécserek találtak meg; és őszintén szólva, nekem nem hiányzott az, hogy a fülembe dalolásszon egy kedves hangú nő azt hajtogatva, hogy a gyerekemnek szüksége van egy újszerű biztosításra. Azért jó, hogy ők mindent jobban tudnak az életemről, mint én saját magam. Talán lehet, van egy elveszett gyerekem Ghánában, csak én nem tudok róla. Persze, ez tök valószínű, hogy én erre miért nem gondoltam korábban…

Nem is törődtem a hívással, inkább újra a zsebembe rejtettem a készüléket, és a kihalt megálló árnyékos részére próbáltam húzódni, hogy elbújjak a túlzott napsütés elől.

Végül megint megszólalt a csengőhangom, és már szitkozódva emeltem ki a farmeromból a fekete telefont, de mikor újra a ’12’-es szám vibrált előttem, elgondolkodtam. Egy diszpécser nem hív vissza ilyen hamar egy olyan ügyfelet, aki egy fél perce még nem is felelt a hívásra, szóval nagy volt az esélye annak, hogy egy ismerős akar elérni engem, de sürgősen. Pár pillanatig még szemöldökráncolva figyeltem a képernyőn lévő számsort és egy nagyalakú körvonalas képet, aztán csak felvettem, de milyen rosszul tettem. Hansol volt az. Gondolhattam volna.

- Haver, végre, hogy felveszed!

- Le is teszem! – vágtam rá egyből, de azonnal visítozni kezdett a fülembe.

- Várj, várj! Mondtam, hogy várj már! – marasztalt, viszont nekem semmi kedvem nem volt a beszélgetéshez, hiszen tudtam, hogy csak rinyálni fog, mert nem maradtam vele.

- Nem érdekel, akármit is akarsz mondani, de elhiheted, hogy nem azért mentem veled, hogy nézzem, ahogy csajozol, szóval leléptem. Ennyivel le is zárom a témát, szia! Ja, és elfelejtettem mondani: anyád azt üzeni, hogy vidd el a kutyát sétálni, mert megint az előszobába szart – fűztem hozzá végül a figyelmeztetést, mert hirtelen eszembe jutottak Dohee néni szavai.

- MI?! Várj már, te leléptél?! Itt hagytál engem? Mi a büdös franc! Tényleg…?! – hitetlenkedett, és ez jó pár másodpercig így folytatódott: én hallgattam, ő meg szenvedett eszméletlen idegesítő hangon. – Várjunk csak, te tényleg… Vááááh! Hyung, te kajak itt hagytál engem?!

- Attól, hogy százszor megkérdezed, nem változik a tény. rohadtul otthagytalak, fogd már fel végre… - dünnyögtem neki flegmán, s unottan álltam egyik lábamról a másikra.

- Baszd meg, hyung! Én úgy tudlak utálni az ilyenért. Na, ezért nem bírt téged sosem Byungjoo. És még én akartam szólni neked, hogy elmegyek egy csajjal valahová. Meg sem érdemelted volna.

- Várj, most te azt mondod, hogy le akartál lépni, mikor te hívtál meg engem? És még te vagy felháborodva? Nem inkább nekem kéne, te gyökér? – morogtam, majd amint megláttam a közeli kereszteződésnél kikanyarodni a megfelelő buszt, reflexszerűen vontam meg a vállamat. – Meg amúgy is, ki a faszt érdekel Byungjoo véleménye, már nem azért? Tudod, mit? Leszarom – nemtörődöm módon mondtam bele a telefonba, majd letettem, de előtte még elcsíptem Hansol egy-két mondatát, amivel az én becses nevemet akarta bemocskolni.

Bánom is én – sóhajtottam fáradtan, s már a megálló elejére is döcögtem, hogy felszállhassak a buszra.

Yoongi

Hansoltól visszakapva a telefonom az volt az első dolgom, hogy elmentettem a számot. Gondolkoztam azon, hogy most felhívom, miután Hansol morcosan trappolva eltűnt, de végül a „majd később” mellett döntöttem.

A táskámat felvettem a hátamra, zsebembe süllyesztettem a telefonom, majd elhagytam az épületet. Áldottam az eget, hogy magammal hoztam a tárcám. A buszmegállóba menet leszedtem az összes pénzt a kártyáimról, mielőtt anya letiltja. Meg amúgy is szükség volt kézpénzre, mert semmi apró nem volt nálam, hogy fel tudjak szállni a buszra. Kocsival hoztak-vittek, így bérletre nem volt szükségem, amikor meg tudtam, akkor sétáltam.

Most viszont, hogy a város másik felében volt a házunk, szükség volt tömegközlekedési eszközre. Csak kétszer szálltam fel rossz buszra - egyszer majdnem a városból is kivitt az egyik. Szerencsémre jó fej buszsofőr volt, így megállt nekem, és útba is igazított.

Otthon előkerestem a sporttáskám. Nem nagyon voltam azoknak a húzogatós szaroknak a híve. Egyszer volt olyanom. Az út negyedénél kitört az egyik kereke, majd leszakadt a felfüggesztés, és szikrázott, mikor a kerekeit elhagyva húztam. Azon csodálkoztam, hogy nem gyulladt fel a bőrönd. Aztán a bazi nehéz táskát felszenvedni a dombra, mert a nagyi hol máshol lakna, ha nem a dombtetőn?

Bepakoltam a táskába, mintha egy hétre mennék nyaralni. Pólók, nadrágok, alsóneműk, fontosabb dolgok. A notebookomat is összepakoltam a hozzátartozó dolgokkal. Minden kábel, ami a géphez, telefonhoz kell az is bekerült. Egy szatyorba összepakoltam a munkás cuccom, de külön szedtem a többi ruhától, mert bár már rászáradt a festék, és ki volt mosva, sosem raktam a rendes ruháim közé.

Festő-mázolóként voltam kezdő egy családi vállalkozásnál. Eléggé jól ment az ipar, így kerestek kisegítőket is, ezért kerültem be én is. És mi lenne nehezebb, mint a hengert belemártani a festékbe, rácson lehúzni, majd felvinni a kívánt felületre?

Minden cuccom összeszedése, és a spájzból beszerzett chips elfogyasztása után kulcsra zártam az ajtót. A kulcsot a postaládába dobtam, majd hívtam egy taxit. Még egyszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát: málhás szamárként átcsörtetni a városon.

Namjoon röhögve elvigyorodott, mikor meglátott, viszont a segítségét nem ajánlotta fel, csak még szélesebbre tárta a bejárati ajtót, majd visszavánszorgott a tévé elé.

 - Nem is te lennél – kiáltottam utána. Átegyensúlyoztam a táskámmal a küszöbön, majd becsuktam magam mögött a vastag ajtót.

- Miért? Nem találsz be? – kiabált vissza a kanapéról elnyúlva. – Térképet adjak a szobámhoz, vagy mi van?

- Ezek a mai fiatalok – csóváltam meg a fejem -, minden tisztelet kiveszett belőlük.

Leraktam a cuccaim Namjoon ágyához, szemeztem egy sort Taeyang számával. De megint úgy döntöttem, hogy majd később, bár inkább másnap. Hagytam a dolgokat ülepedni. És ahhoz, hogy egy bocsánatkérés hatásos legyen, meg kell várni a megfelelő pillanatot, szerintem. Pláne akkor, ha egy vadidegent beállítasz a barátodnak úgy, hogy a nemi beállítottságával tisztában sem vagy… Basszus.

Leszórtam az ágyra a telefont, majd kimentem Namjoonhoz a nappaliba. Rávetettem magam a hasfalára, hogy összébb húzza magát és szorítson egy kis helyet nekem. Nem igazán tudta értékelni a hátsómat a gyomrában, de így jár az, aki terpeszkedik a kanapén…

Taeyang

- Nem bírom – leheltem magam elé, mikor levetetettem magam az ágyamra. Nagyon meleg volt, és ezt sosem bírtam. Még a saját nyálamat is tűzforrónak éreztem, ahogy lecsúszott a torkomon. Csiklandoztak a homlokomon lassan vánszorgó verejtékcseppek, és hiába ittam meg egy liter behűtött vizet, egyáltalán nem segített jobban éreznem magam, csak a gyomrom lett kényelmetlenül tele. – Hogy lehet ilyen meleg? – lehunyt szemekkel tettem fel a költői kérdést, majd egy elhaló sóhaj után hasamra fordultam, hátha úgy jobb lesz. – Soha többet nem megyek Hansollal sehova… Ekkora szívást még életemben nem éltem át.

Yoongi… Ki az a gyerek egyáltalán? Jó ég, minek mentem oda hozzá? Ettől még az is jobb lett volna, ha azt kellett volna végignéznem, hogy Hansol hogyan fűz be egy csajt. Miért… miért, miért? Minek, de tényleg mi a szarnak mentem oda hozzá?! Hogy rángathatott bele egy ilyenbe az a kölyök? Miért engem, jézusom?!

***

Reggel arra keltem, hogy a szomszédban nyírják a füvet. Minden szombaton ez ment: meghallottam azt az istenverte motorhangot és a kutya ugatását hajnal tízkor. Mert Minki bácsinak persze, hogy mindig ilyenkor kell füvet nyírni. Már elmúlt ötven, lassan nyugdíjba megy, nem tudna csak két órával később felkelni és legalább hétvégén hagyni, hadd aludjam az igazak álmát?

Meggyötört fejjel ültem fel az ágyban, majd álmosan megdörzsöltem a szemeimet, és egy pár nyűgös morgás után kievickéltem a mosdóba. A vécé elé álltam, hogy kiürítsem magamból az éjszaka folyamán megivott vízmennyiséget. Hajamba túrva, bágyadtan hátrahajtva a fejemet vártam, hogy végezzek. Annyira nagyon álmos voltam, úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Persze Fifi (így hívták Hansolék kutyáját – fergeteges név, mondhatom) egy percre sem hagyta abba a fűnyíró ugatását. Néha annyira fel tudott idegesíteni az a kis vakarcs.

Milyen fajta is? – kezdtem el gondolkodni hugyozás közben. Egyszerűen sosem tudtam megjegyezni, hogy milyen kutya, pedig Dohee néni többször mondta már. Valami… pu… le… Mi is…?

- Pu – motyogtam magam elé, hátha ha kimondom, akkor eszembe jut. – Puli! – vigyorogtam elégedetten. Nem értettem, hogy miért pont ilyen fajtát választottak egy szobakutyának (mindig beengedik a házba), mikor elvileg valami nyugati terelőkutya.

Amint megmosakodtam és mindennel végeztem, visszavánszorogtam a szobámba. Szerencsére ma nem kellett sehová menni, mert hétvége volt. Felkaptam a kisszekrényről a telefonomat, majd a széles ablakpárkányomra telepedtem. Gyerekkoromban mindig itt csináltam mindent, így szokásommá vált, hogy a falapon gubbasztva figyeltem az utcát vagy épp laptopoztam. Most viszont csak a telefonomat nyomkodtam: azonban szemet szúrt, hogy a drága szomszédgyerek vagy hétszer hívott tegnap este, és kaptam tőle egy igen kedves üzenetet is, amiben elküldött a halálba – szavait idézve, mert elvileg bezártam a saját szekrénybe a cuccait, és alig tudta kikunyerálni a kulcsot a recepcióstól.

Kitört belőlem a röhögés, mikor az utolsó szitkozódó mondatát is elolvastam; már megérte felkelni! Épp léptem volna ki az üzenetből, mikor a telefonom rezegni kezdett a kezemben. A ’12’-es végű szám hívott, és egyből fel is vettem, gondolva, hogy Hansol lesz az.

- Na, mi van, egy kártya már nem is elég neked? – nevettem bele a telefonba, és még az sem tűnt fel, hogy ilyen „korán” hívott, mikor nem szokása. - Tegnap azért kerestél százszor, mert miattam nem sikerült befűzni a csajt? – vigyorogva kérdeztem. – Nem mintha az az egy lány szorozna vagy osztana bármin is, főleg nálad – mondtam, majd amint meghallottam egy ismeretlenen, kínos hümmögést, egyből befogtam. Basszki, nem Hansol az! – esett le egyből. De akkor…

- Bocsi, de… - Amint megszólalt valaki a vonal másik végén, Hirtelen ugrott be a tegnapi gyerek képe; és ez volt az a pillanat, amikor teljesen ledermedtem. Ez nem lehet igaz…! Az a…  De… de…