Üzemi balesetek 2. Fejezet

Jött, megcsókolt, vigyorogva elsétált. „Ha gyors vagyok, akkor lassítok.” Persze… Mindenhol ott volt. MINDENHOL! És bármi történt, jött és addig zaklatott, míg nem válaszoltam. Minden rezdülésemet figyelte. Szerintem még pislogni se pislogott.

                Ha csúnyán néztek rám az itt dolgozók, leüvöltötte a fejüket. Ha feladatot akartak adni, megint üvöltözött velük. A gyakorlatom első napja volt eddig az egyetlen nap, ahol csinálhattam is azt, amiért ide jöttem, bár akkor is korlátozva.

                Gyakorlatom második hetén egy másik szakács volt, szintén fiatal nő. Minden héten más a főszakács. Ő szerencsére nem értesült Taeyang kirohanásairól, és mivel ma is késett a srác, lelkesen mentem jelentkezni a feladatomért.

- Jó reggelt! – köszöntöttem illően. – Min Yoongi vagyok, szakács tanuló. Mit csináljak?

- Nos, a panírt. Aztán hozz lisztet, és készítsd ide a párizsi szeletnek való húst – akcentusa volt, szóval biztos nem Koreában nőtt fel.

Köszönni nem köszönt, és a nevét sem tudom. És ismét itt a konyha hierarchiája és a lekezelő szem párak. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de az életben mindennek megvan a rendje. És még is csak jobb kitapasztalni a dolgokat, mint sem a levegőtől is védve lenni.

A panír elkészülése után mentem a lisztért. Megmásztam az ingatag létrát, ledobtam a lisztet, de most nem inogott meg annyira. Épségben lekerültem, a létrát visszatámasztottam a fal mellé a helyére. Felkaptam a lisztet, szemem a csomagon tartva, nehogy elejtsem. Amikor felnéztem, a megdöbbenéstől a falig hátráltam

- Rosszban sántikálsz – biggyesztette le az ajkait Taeyang.

- Nem, csak dolgozom.

- És ki engedte meg? Csak öt percet kések, de Te máris megerőlteted magad – csóválta a fejét.

- Szakács akarok lenni. Ahhoz dolgoznom kell. És az, hogy levegőt venni se engedsz, kezd az agyamra menni – vágtam fejéhez bunkón miközben elsétálva mellette vállal neki mentem.

- Ha nem kapsz levegőt, tudlak szájon át lélegeztetni! – kiáltott utánam. Hevesen fordultam hátra, mert ez így már tényleg sok volt.

- Hagyjál már békén! – ordítottam rá. Felment bennem a pumpa. Igaz, élveztem, mikor megcsókolt, sőt, vissza is csókoltam, mert tényleg jól esett, és egyre jobban éreztem jól magam mellette, de a friss levegőtől megfosztva nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szükségem van egy kis térre.

- Jó – vágta rá durcásan. Az iroda mellett elrohanva kiáltott az anyukájának egy „Leléptem!”-et és elviharzott az étterem területéről.

Nem így kellett volna fogalmaznom.

Bevittem a lisztet és ledobtam a munkaasztalra, ami hangos nyekkenéssel jelezte nemtetszését, de nem szakadt be – szerencsére. Hátramentem, egy a pirosnál kisebb, de azért elég méretes tálba mertem a panírból és odavittem a tűzhelyek végében lévő, odacsavarozott gyúródeszkával lefedett grillezőhöz. Egy kis tálba öntöttem egy csomag lisztet abból, amit az előbb hoztam be és a panír mellé raktam. Elővettem a tűzhely aljában lévő szekrényből a hatalmas serpenyőt, beleöntöttem a valaki által idekészített öt literes olaj egyharmadát, feljebb vettem a gyújtást és elfutottam a húselőkészítőbe a legfontosabb hozzávalóért – a pulykamell filéért.

                A tálcán lévő megklopfolt húskupacokból egyet beledobtam a lisztbe, megforgattam benne, tovább dobtam a panírba, majd mikor úgy véltem több nem férne a masszába úgy, hogy át tudjam forgatni, alaposan belemártottam, a tál szélén lehúztam végéről a felesleget és a zsiradékba helyeztem. Sistergéssel jelezte, hogy a hús sülő félben van. Ezt eljátszottam még tíz-tizenegy hússal – mert ennyi fér bele a serpenyőbe – összeszedtem négy-öt tepsit és ráraktam a magam mellé készített székre. Amikor a hús egyik fele megsült, akkor átfordítottam húscsipesszel – mert a húsvillával a mai napig nem boldogulok. A mindkét oldalon megpirult húsokat egy szinten végig raktam a tepsiben, odébb helyzetem és bedobtam még egy adagot.

                Néha túl nagy lendülettel tettem be a húst, vagy túl nagy helyet hagytam ki a két hús között, így a forró olaj rám csöppent. Ilyenkor hátra ugrottam, kezemet visszahúztam. Már vártam, hogy megjelenjen a személyes elsősegély nyújtóm, de nem jött. Kiment a fejemből, hogy leüvöltöttem a fejét és elment.

                Ilyet hogy felejthet el az ember?!

Amikor realizálódott bennem, hogy tényleg elment, és végeztem a párizsi szeletek készítésével, hívtam Taeyangot.

                Nem vette fel.

Még ötször próbálkoztam, akkor sem vette fel, de ki se nyomta. Küldtem SMS-t is. Arra sem reagált, így lehangolva álltam sorba a következő feladatomért, ami a mosogatás volt.
                A fekete mosogató és környéke tele volt a húsz literes fazéktól kezdve az ötven literesen át, minden kisebb tárggyal.

                Kilenc órakor álltam neki a mosogatásnak, fél tizenegykor még mindig nem végeztem, de már a frituval és tartalmával is kellett foglalkoznom. A fritut tizenöt literes olaj forrósítónak nevezném, mert tippem nincs miért pont fritu a neve. Jó, itt a konyhán kettő volt belőle, de az otthoni kis kiszerelésből csak egy van, de annak is fritu a neve… Egyik mirelit hasáb követte a másikat. Ha az McDonald's-ba csak sültkrumplizni járnának az emberek, lehúzhatnák a rolót, mert itt többet kapnak kevesebb pénzért…

                Háromnegyed tizenegykor még mindig mosogattam, bár már csak három nagy fazék volt hátra. Az ételszállításra szánt ételek már úton voltak a megrendelőjükhöz, így Munhee – a mindenes – elküldött a fehérbe mosogatni, ami nem tudom mitől de fullosan volt.

                Persze, majdnem végzek, de igen, haszna vehetetlen vagyok, szóval te bejezed… Nem csinálsz semmit, de majd te befejezed… Az ilyenen mindig felhúztam magam: már majdnem kész, de elküldenek egy teljesen elkezdetlen feladatot csinálni, ami az övék lenne, de nem csinálják. Úgy van, szopjon az új fiú!

                Este hétkor fáradtan zuhantam az ágyba. Fürdeni se volt erőm, a hátam majd beszakadt, de a telefonom fél órás bámulása meg sem kottyant. Tizenhét nem fogadott hívás értesítő öt SMS-sel… Áh nem, picit sem volt bűntudatom a reggel elhangzottakért. Bocsánatot akartam kérni. Nem azért, amit ki akartam fejezni, hanem azért, ahogy kifejeztem… De semmire nem reagált.

                Idegesen túrtam bele hajamba és kócoltam össze. Megint elrontottam!