Üzemi balesetek 3. Fejezet

Egy hét telt el megint úgy, hogy szinte hasznavehetetlen voltam. És most nem azért, mert Taeyang hyung minden munkában korlátozott. Nem reagált semmire. Megkérdeztem a főnökasszonytól is, hogy mi van vele, de az anyja sem tudta. Megkérdeztem, hol lakik. Mint kiderült az étterem feletti panel részt (ami olyan négy-öt lakást foglalt magába) átalakítottak kettejüknek, két külön lakássá. Másfél órán keresztül kopogtattam az ajtón, folyamatosan azt hajtogatva, hogy „Ne haragudj!”, vagy azt, hogy „Bocsánat”.

Pénteken az összes kórházba benéztem, ami a városban és annak környékén volt, hogy nem történt-e vele valami. Azokba a hülye szaunákba is benéztem, mert anyám kedvenc sorozataiban oda is szoktak menekülni, de ott sem volt. Az idegállapotom kritikus ponton volt, a mosolygás sem ment.

Semmi kedvem nem volt munkába menni. Tudtam, hogy fontos és muszáj, de semmi lelkierőm nem volt hozzá. Beszélni akartam vele, hiányzott, és mérges voltam, amiért nem volt képes reagálni legalább annyit, hogy hagyjam békén. Fejemet újra és újra a párnába vertem, amikor az ébresztőm már vagy huszadjára jelezte, hogy ki kéne kelnem az ágyból. Kimásztam a párnák közül, félkómásan felöltöztem, elvégeztem a reggeli teendőim, és mint egy mosott szar, kicsoszogtam a konyhába.

- Mi van veled mostanában? Olyan fura vagy… Valami bánt?

- Reggelt, anya. ami azt illeti, megbántottam egy számomra fontos személyt, de mennem kell. - Kivettem egy kiflit, visszacsuktam a szekrényajtót, majd miután puszit nyomtam anya homlokára, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Majd jövök, szia!

                Tudtam, hogy késésben vagyok és sietnem kéne, de komolyan nem bírtam. Bepötyögtem Taeyang számát, majd öt perceként újra tárcsáztam eredménytelenül. Az étteremig próbálkoztam, mint egész múlt héten. Az SMS-ről már kedden lemondtam, mert a harmincnégy SMS-ből egyre sem válaszolt, a tárcsázása meg nem emésztett sem mobilnetet, sem a kártyám tartalmát. Az öltözőben lemondóan raktam be a szekrénybe a telefonom, majd miután rázártam az ajtót zombiként felkullogtam a lépcsőn.

                A szokásos feladatokat csináltam, végig elrontva mindent. Nyitás előtt tizenhárom perccel megkértek, hogy szedjem ki a húst a sütőből, és rakjam be az előfőzött rizst, hogy ne hűljön ki, és az idióta vendégeknek frissnek titulálva el tudják adni. Nyúltam a tepsi felé, amikor elcsapták onnan a kezem. Unottan fordultam az illető felé, hogy mégis mi a francra volt jó megakadályozni a munkámban. Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy tényleg előttem áll.

- Használhatnál valami rongyot, vagy olyan hülye kesztyűt… Nem kéne szétégetni a kezed – korholt, majd két ronggyal közrefogva a tepsit kivette a sütőből és letette az amelletti munkaasztalra.

- Taeyang – suttogtam és pislogtam, mert komolyan nehezen fogtam fel, hogy ott van.

- Hiányoztam? – tártam szét karjait miközben félmosolyra húzta a száját és kedvem lett volna bemosni neki egyet, azért, mert nem reagált semmire.

- Ezek után még képes vagy megkérdezni, te barom?! – vetettem rá magam és öleltem meg. Taeyang azonban nem elégedett meg egy szimpla öleléssel. Szenvedélyes ajkaimra mart, amit hevesen viszonoztam, mert már nagyon hiányzott.

- Yoongi – egy túl ismerős hang miatt váltunk szét, amiben a kiábrándultság érződött.

- Apa? – fordultam felé kétségbeesetten. – Megmagyarázom!

- Nem kell! Mire hazaérsz, összecsomagolok neked. Nem akarlak többé látni. Mostantól nem vagy a fiam!

- Uram… - lépett előrébb hyung.

- Ne gyere közelebb! Tökre tetted a fiam! – kiáltott rá, majd egy gyors hátra arc után sietve hagyta el a helyet.

                Gondolkodás nélkül szaladtam utána, hátra hagyva az elképedt Taeyangot.

- Apa, várj már! – kaptam el könyökénél és rántottam vissza, hogy szembe forduljon velem. A lendülettel, ahogy fordult, a keze is lendült, tenyere arcomon csattant, ami hatására fejem oldalra fordult.

- Azt hittem lány van a dologban. Hogy végre felnőttél. Erre kiderül, hogy édesanyád és az én hátam mögött buzulsz. Ez abnormális Yoongi! Mégis mi… vagy hogy?! Normális körülmények között neveltünk, egész idáig semmi probléma nem volt veled és kiderül, hogy az egész csak látszat. Az egész csak egy kibaszott látszat, hogy elrejtsd, hogy buzi vagy! – már ordibált velem, a levegő vételeit is csak a fontosnak vélt szavak utáni kis szünetben szívta be nagy sebességgel és folytatta.

                A szemében csalódottságot láttam, elítélést, de ami a legjobban bántott, egy idegent. Apám mindig megértett, vele mindent megbeszéltem, felnéztem rá. Példakép volt. Sosem emelte fel a hangját. És hogy azokat a dolgokat láttam a szemében, ami előtte mindig megértéstől és büszkeségtől csillogtak, nem voltam képes tovább nézni, így elfordítottam róla tekintetem.

- Eljöhetsz a dolgaidért, elbúcsúzhatsz anyádtól, de soha többet nem akarlak a közelünkben meglátni – azzal hátat fordított és rohamléptekkel elsétált.

                Az étterem terasza kicsivel magasabban volt, mint a járda, így annak szélére ültem, könyökömet térdeimen támasztottam meg, kezeimbe temettem arcom, s halk zokogásba kezdtem.

- Yoongi – hallottam meg egy idő után hyung aggódó hangját. – Anya szabadnapot adott neked. Haza mehetsz.

- És mégis hova?! – üvöltöttem rá. – Most raktak ki otthonról MIATTAD!

- Tudok biztosítani szállást számodra.

- Amíg nem találok új albérletet, élnék a lehetőséggel – váltottam lemondó suttogásba. – Segítesz átpakolni? – Nem válaszolt, csak bólintott.

                Mire a volt otthonomhoz értünk, a dolgaim az ajtó előtt voltak bőröndben és dobozokban. A fényképezőgépem nem láttam sehol, de úgy voltam vele, hogy akkor az maradjon nekik emléknek. Bekopogtam az ajtón, amit anya nyitott ki kisírt szemekkel, szipogva. Amikor meglátott keservesen zokogva vette nyakamba magát, úgy tartottam az összeroskadni készülő törékeny testét, s próbáltam csitítgatni.

- Yoongi – szipogott – csak apád nem akar látni – suttogta bizalmasan. – Nekem akkor is a fiam vagy. És mivel én vagyok az anyád, ajánlom, hogy velem beszélj!

- Anya, nekem az is nagyon fáj, hogy apa egyáltalán nem akar látni. Még a te közeledben sem – szorítottam még jobban közelebb magamhoz.

                Eltolt magától és eltűnt a házban, majd a fényképezőgépemmel a kezében tért vissza.

- Nézd ezt a képet – mutatta felém a kamera kijelzőjét. – Ebből a képből szeretnék egy kézzel fogható verziót. – A képet nagy szenvedések árán csináltuk. Akkor még nem értettem a fényképezőgéphez, és ez az egy kép volt állandó vendége a memóriának, a többi mind le volt mentve most is. Ha valami bajom volt, mindig felvidított az a mosoly, ami anya arcán ragyogott a képen, és éppen egy puszit nyomtam a halántékára.

- Mindenképp megkapod, de akkor gyors lementem róla…

- Miért, a gépet nem viszed magaddal?

- Ömm.. azt hittem fog kelleni nektek…

- Apád és én hülyék vagyunk ehhez. Túl bonyolult. Maradunk annál, hogy van a bekapcsoló gomb, és ami ellövi a képet. Az pont tökéletes nekünk. A barátod pedig majd meg szeretném ismerni, hogy biztos legyek benne tud majd vigyázni rád. Majd beszélünk, amikor apád nem hallja, a képemet mihamarabb kérem. Légy jó, szívem! – Azzal anya visszazárkózott a lakásba.

                Anya teljesen máshogy fogadta a dolgokat, de az nem változtatott a tényen, hogy ki lettem dobva otthonról, a hyunggal való csókom miatt, amiért továbbra is Taeyangot hibáztattam.

                Hyung lakása mondhatni félig üres volt. Kettő lakást foglalt magába, ami három totálisan üres szobával, álmaim konyhájával, egy nagyon fasza nappalival, egy átlag fürdőszobával és egy rohadt rendetlen hálószobával rendelkezett az előszobán és a spájzon kívül.

- Érezd magad otthon – sétált el mellettem hyung kezében az egyik dobozommal.

- Hol tartod a dugi piát?

- Akkor már nem lenne dugi pia – nézett rám értetlenül.

- Csak mondd el, hol tartod…

- A spájzban a legfölső polcon – sóhajtott lemondóan. – De csak tömény van.

- Tökéletes.

                Sosem bírtam az alkoholt. A baráti körömben is mindig én dőltem ki legelőször. Így most sem telt bele fél órába, és már részegen üvöltöttem hyunggal, hogy az egész az ő hibája, ha ő nincs, apám nem így nézne rám, ha ő nincs, akkor most is nyugodtan beszélgethettem volna anyával. Ha ő nincs, senkinek nem fájna semmije, senki nem csalódott volna senkiben, és senki nem ítélt volna el.

                Taeyang nyugtatóan körém fonta kezeit, olyanokat mondott, hogy „Engedd ki magadból, jobb lesz.”, meg hogy „Ne haragudj”. Többször kiáltottam rá, hogy menjen el, de most ne is jöjjön vissza (holott az ő házában voltunk, ami abban a pillanatban semmit nem jelentett nekem). Hogy hagyjon egyedül, mert elég jól ment neki az az egy hét, ami nekem maga a pokol volt. Számon kértem, hogy mégis hol volt, már reszkettem a sírástól. Az üvöltéstől berekedtem, már csak suttogni tudtam és álomba sírni magam hyung karjai közt.

                Reggel úgy ébredtem, ahogy az utolsó emlékem volt az éjszakáról. A fejem zúgott, és megmozdulni se akartam. Aztán visszaemlékeztem, hogy miket is vágtam hyung fejéhez, így rögtön kipattantam védelmező karjai közül.

- Oh, basszus!

                Célba vettem a fürdőt. Két okból, az egyik egy igazán gyomorforgató ok, a másik pedig egy életre elbújni. Oké, bevallom hülye ötlet annak a személynek a FÜRDŐJÉBEN elbújni (amit tuti napi szinten használ), akit egész este csak szidtál a saját sérelmeid miatt, de könyörgöm, jobb ötletem nem volt akkor.

                A csap fölé voltam hajolva, épp arcot mostam, amikor kopogott az ajtón.

- Yoongi, kérlek, nyisd ki.

- Nem akarom – suttogtam, de mégis meghallotta.

- Akkor berúgom, de az biztos, hogy most nem foglak egyedül hagyni. – Várta a válaszom, vagy a zár kattanását, de nem akartam azok után elé állni. – Háromig számolok, ha nem nyitod ki, berúgom. Egy… kettő… három.

                Tényleg nekiesett az ajtónak. Az első rúgásnál is reccsent, de még nem dőlt be, vagy szakadt ki a helyéről.

- Jó ég! Oké kinyitom, csak ne rúgd szét! – rohantam oda és tártam ki előtte. – Egy állat vagy – hüledeztem miközben magához ölelt.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek. De nem merlek egyedül hagyni egy ideig a tegnapi után – szorított még jobban magához.

- Amiket mondtam – hagytam egy kis szünetet, mert elég durván fogalmaztam – ne vedd komolyan. Mármint, nem csak a te hibád.

- Csak?

- Csak. A tied is, mert tényleg te rontottál el, de az én hibám is, mert hagytam.

- Aminek én kifejezetten örülök – csókolt nyakamba. Az új érzés hihetetlen volt. Csiklandozott, és merevedést okozott, így hihetetlen gyorsan ellöktem magamtól és eliszkoltam mellette. – Héhé! Mégis hova mész? – kapott el és döntött le a bazi nagy kanapéra.

                Az a tekintet, ami tele volt aggodalommal és megértéssel, hirtelen vággyal telibe váltott. Ettől enyhén szólva beparáztam. Ahogy végigsimított arcomon miközben rajtam feküdt és a testével zárt el minden menekülési útvonalat, a frászt hozta rám. Egyszerűen a tegnapi napom után ez a kellemesség, és felizgult állapot nem tűnt helyén valónak.

                A nyakamba csókolt megint, de most hosszabban, és a nyelvével is izgatta a bőrt, aminek köszönhetően felnyögtem. És mivel ezt a hangot cikinek találtam, reflexszerűen csaptam kezem a számra, hogy még egy ilyen hangot ne hallassak.

- Most miért? – kuncogott hyung, miközben el akarta húzni kezem a szám elől, de hülye lettem volna engedni. – Aranyos hangod van – csókolt bele megint nyakamba. A nyögésem kilencven százalékát elnyelte a kezem, de így is lehetett hallani.

                Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy hyung csókjai miatt ne nyögjek hangosan, fel sem tűnt, hogy levette rólam, de még magáról is a pólót. A hasamon ült, gyengéden és szenvedélyesen vette birtokba a szám, miközben a tegnap rajtam maradt farmer gombjaival babrált. Annyira elvonta a figyelmemet a gyengéd csókjaival, hogy már csak akkor tűnt föl, hogy totál pucérok vagyunk mindketten, amikor ujjával a hátsómnál kezdett matatni.

                Szemeim kipattantak, és lelöktem magamról Taeyangot. Felkaptam a közelben lévő alsógatyát, nem tudva hogy az melyikünké és elkezdtem rohanni az egyik szoba felé, mivel a fürdő ajtót meg akartam kímélni. Hyung kiabálva rohant utánam, de nem ám valami értelmeset, áh, dehogy. Taeyangról beszélünk, egy világi idiótáról.

- Háhá, lobog a farkam! – ezt kiabálva rohant utánam…

                Amikor beértem a szobába, nem volt időm normálisan bezárni az ajtót, mert hyung, már az ajtó túloldalán volt, de nem erőszakoskodott, hogy márpedig ő bejön.

- Megértem, hogy félsz.

- Akkor miért rohantál utánam? Meg akarsz erőszakolni!

- Akkor tegnap este is megtehettem volna, amikor magadról se tudtál… - Mondjuk ez jogos…

- Miért rohantál utánam?

- Megmondtam, hogy mostanában ne foglak magadra hagyni. Ami a nappaliban történt… az csak… el akartam felejtetni egy kicsit a tegnapot, hogy ne rágódj rajta.

                Hallottam a hangjában az őszinteséget, és hogy nekidőlt a falnak és lecsúszott az mentén, majd a fejét kissé erősebben a kelleténél a falnak döntötte. Én is ugyanígy tettem. Nem tudom miért így beszélgettünk. Az ajtó résnyire volt nyitva, mi pedig a fal két oldalán egymással háttal.

- Amúgy anya mondta, hogy nem kell többet bemenned a nyáron.

- De akkor nem lesz meg az óraszám – estem kétségbe.

- Hé, nyugi van. Anya elintézi a papírokat.

- De tele lesz hazugságokkal.

- Nos, ez nem igaz. Azt üzeni, hogyha távol tartasz az étteremtől, azaz nem mész be dolgozni, mert ha te is mész, akkor én is, és akkor köztudott, hogy te is hátráltatod a népet és…

- Oké, felfogtam, a lényeget mond.

- Mivel ez lesz az utolsó éved, és tankönyvből kell főznöd a szokásos ötfogásos menüt, ha főzöl rám, és viszel le anyunak, meg az aktuális konyhagorillának kóstolót, akkor főzheted a lehetséges vizsgadarabjaid úgy, hogy anyám állja a hozzávalókat.

                Kidugtam a fejem a résen és úgy bámultam rá.

- Ez a te műved – inkább mondtam, mint kérdeztem. Féloldalas mosolyra húzta a száját, kirántott az ajtó mögül, és magával szemben ültetett az ölébe. Taeyangon semmi ruha nem volt, és az, hogy láttam, meg éreztem merevedését, nem kicsit hozott zavarba.

- Haladhatunk lassan, minden téren. Ha van esélyem, akkor a lehetőséget is kivárom. Az, hogy távol maradjak tőled, nem igazán fog menni. Az az egy hét, amit apánál és a barátjánál töltöttem, a halálom volt. Segítséget kértem tőlük, így náluk volt a telefonom. Ne haragudj, hogy a frászt hoztam rád, mármint az üzeneteidből az jött le – vakarta meg zavartan a tarkóját, majd kezét visszahelyezte csípőmre.

Belekezdett valami magyarázásba még, amire már nem tudtam figyelni, mert az ajkai mozgása totál elterelte a figyelmem, így egy hirtelen vezérelt ötletnek köszönhetően előrébb csúsztam ölében, miközben ajkai után kaptam. A csók elnyelte nyögését, ami arra késztetett, hogy megint mozduljak egyet ölében. Mind a ketten felnyögtünk, mire Taeyang zihálva eltolt magától.

- Háló?

                Nem válaszoltam, csak bólintottam. Hátsómba markolva, hátát a falnak döntve állt fel, velem az ölében és indult meg a hálószobája felé.

Így kezdődött el a suli kezdésig tartó "mézeshetünk"…