Egy hét telt el megint úgy, hogy szinte hasznavehetetlen
voltam. És most nem azért, mert Taeyang hyung minden munkában korlátozott. Nem
reagált semmire. Megkérdeztem a főnökasszonytól is, hogy mi van vele, de az anyja
sem tudta. Megkérdeztem, hol lakik. Mint kiderült az étterem feletti panel
részt (ami olyan négy-öt lakást foglalt magába) átalakítottak kettejüknek, két
külön lakássá. Másfél órán keresztül kopogtattam az ajtón, folyamatosan azt hajtogatva,
hogy „Ne haragudj!”, vagy azt, hogy „Bocsánat”.
Pénteken az összes kórházba
benéztem, ami a városban és annak környékén volt, hogy nem történt-e vele
valami. Azokba a hülye szaunákba is benéztem, mert anyám kedvenc sorozataiban
oda is szoktak menekülni, de ott sem volt. Az idegállapotom kritikus ponton
volt, a mosolygás sem ment.
Semmi kedvem nem volt munkába
menni. Tudtam, hogy fontos és muszáj, de semmi lelkierőm nem volt hozzá.
Beszélni akartam vele, hiányzott, és mérges voltam, amiért nem volt képes
reagálni legalább annyit, hogy hagyjam békén. Fejemet újra és újra a párnába
vertem, amikor az ébresztőm már vagy huszadjára jelezte, hogy ki kéne kelnem az
ágyból. Kimásztam a párnák közül, félkómásan felöltöztem, elvégeztem a reggeli
teendőim, és mint egy mosott szar, kicsoszogtam a konyhába.
- Mi van veled mostanában? Olyan fura vagy… Valami bánt?
- Reggelt, anya. ami azt illeti, megbántottam egy
számomra fontos személyt, de mennem kell. - Kivettem egy kiflit, visszacsuktam
a szekrényajtót, majd miután puszit nyomtam anya homlokára, a bejárati ajtó
felé vettem az irányt. – Majd jövök, szia!
Tudtam,
hogy késésben vagyok és sietnem kéne, de komolyan nem bírtam. Bepötyögtem
Taeyang számát, majd öt perceként újra tárcsáztam eredménytelenül. Az étteremig
próbálkoztam, mint egész múlt héten. Az SMS-ről már kedden lemondtam, mert a
harmincnégy SMS-ből egyre sem válaszolt, a tárcsázása meg nem emésztett sem
mobilnetet, sem a kártyám tartalmát. Az öltözőben lemondóan raktam be a
szekrénybe a telefonom, majd miután rázártam az ajtót zombiként felkullogtam a
lépcsőn.
A
szokásos feladatokat csináltam, végig elrontva mindent. Nyitás előtt tizenhárom
perccel megkértek, hogy szedjem ki a húst a sütőből, és rakjam be az előfőzött rizst,
hogy ne hűljön ki, és az idióta vendégeknek frissnek titulálva el tudják adni.
Nyúltam a tepsi felé, amikor elcsapták onnan a kezem. Unottan fordultam az
illető felé, hogy mégis mi a francra volt jó megakadályozni a munkámban.
Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy tényleg előttem áll.
- Használhatnál valami rongyot, vagy olyan hülye kesztyűt…
Nem kéne szétégetni a kezed – korholt, majd két ronggyal közrefogva a tepsit
kivette a sütőből és letette az amelletti munkaasztalra.
- Taeyang – suttogtam és pislogtam, mert komolyan nehezen
fogtam fel, hogy ott van.
- Hiányoztam? – tártam szét karjait miközben félmosolyra húzta
a száját és kedvem lett volna bemosni neki egyet, azért, mert nem reagált
semmire.
- Ezek után még képes vagy megkérdezni, te barom?! –
vetettem rá magam és öleltem meg. Taeyang azonban nem elégedett meg egy szimpla
öleléssel. Szenvedélyes ajkaimra mart, amit hevesen viszonoztam, mert már
nagyon hiányzott.
- Yoongi – egy túl ismerős hang miatt váltunk szét,
amiben a kiábrándultság érződött.
- Apa? – fordultam felé kétségbeesetten. – Megmagyarázom!
- Nem kell! Mire hazaérsz, összecsomagolok neked. Nem
akarlak többé látni. Mostantól nem vagy a fiam!
- Uram… - lépett előrébb hyung.
- Ne gyere közelebb! Tökre tetted a fiam! – kiáltott rá,
majd egy gyors hátra arc után sietve hagyta el a helyet.
Gondolkodás
nélkül szaladtam utána, hátra hagyva az elképedt Taeyangot.
- Apa, várj már! – kaptam el könyökénél és rántottam
vissza, hogy szembe forduljon velem. A lendülettel, ahogy fordult, a keze is
lendült, tenyere arcomon csattant, ami hatására fejem oldalra fordult.
- Azt hittem lány van a dologban. Hogy végre felnőttél.
Erre kiderül, hogy édesanyád és az én hátam mögött buzulsz. Ez abnormális
Yoongi! Mégis mi… vagy hogy?! Normális körülmények között neveltünk, egész
idáig semmi probléma nem volt veled és kiderül, hogy az egész csak látszat. Az
egész csak egy kibaszott látszat, hogy elrejtsd, hogy buzi vagy! – már ordibált
velem, a levegő vételeit is csak a fontosnak vélt szavak utáni kis szünetben
szívta be nagy sebességgel és folytatta.
A
szemében csalódottságot láttam, elítélést, de ami a legjobban bántott, egy
idegent. Apám mindig megértett, vele mindent megbeszéltem, felnéztem rá.
Példakép volt. Sosem emelte fel a hangját. És hogy azokat a dolgokat láttam a
szemében, ami előtte mindig megértéstől és büszkeségtől csillogtak, nem voltam képes
tovább nézni, így elfordítottam róla tekintetem.
- Eljöhetsz a dolgaidért, elbúcsúzhatsz anyádtól, de soha
többet nem akarlak a közelünkben meglátni – azzal hátat fordított és
rohamléptekkel elsétált.
Az
étterem terasza kicsivel magasabban volt, mint a járda, így annak szélére
ültem, könyökömet térdeimen támasztottam meg, kezeimbe temettem arcom, s halk
zokogásba kezdtem.
- Yoongi – hallottam meg egy idő után hyung aggódó hangját.
– Anya szabadnapot adott neked. Haza mehetsz.
- És mégis hova?! – üvöltöttem rá. – Most raktak ki
otthonról MIATTAD!
- Tudok biztosítani szállást számodra.
- Amíg nem találok új albérletet, élnék a lehetőséggel –
váltottam lemondó suttogásba. – Segítesz átpakolni? – Nem válaszolt, csak
bólintott.
Mire
a volt otthonomhoz értünk, a dolgaim az ajtó előtt voltak bőröndben és
dobozokban. A fényképezőgépem nem láttam sehol, de úgy voltam vele, hogy akkor
az maradjon nekik emléknek. Bekopogtam az ajtón, amit anya nyitott ki kisírt
szemekkel, szipogva. Amikor meglátott keservesen zokogva vette nyakamba magát,
úgy tartottam az összeroskadni készülő törékeny testét, s próbáltam
csitítgatni.
- Yoongi – szipogott – csak apád nem akar látni –
suttogta bizalmasan. – Nekem akkor is a fiam vagy. És mivel én vagyok az anyád,
ajánlom, hogy velem beszélj!
- Anya, nekem az is nagyon fáj, hogy apa egyáltalán nem
akar látni. Még a te közeledben sem – szorítottam még jobban közelebb magamhoz.
Eltolt
magától és eltűnt a házban, majd a fényképezőgépemmel a kezében tért vissza.
- Nézd ezt a képet – mutatta felém a kamera kijelzőjét. –
Ebből a képből szeretnék egy kézzel fogható verziót. – A képet nagy szenvedések
árán csináltuk. Akkor még nem értettem a fényképezőgéphez, és ez az egy kép
volt állandó vendége a memóriának, a többi mind le volt mentve most is. Ha
valami bajom volt, mindig felvidított az a mosoly, ami anya arcán ragyogott a
képen, és éppen egy puszit nyomtam a halántékára.
- Mindenképp megkapod, de akkor gyors lementem róla…
- Miért, a gépet nem viszed magaddal?
- Ömm.. azt hittem fog kelleni nektek…
- Apád és én hülyék vagyunk ehhez. Túl bonyolult.
Maradunk annál, hogy van a bekapcsoló gomb, és ami ellövi a képet. Az pont
tökéletes nekünk. A barátod pedig majd meg szeretném ismerni, hogy biztos
legyek benne tud majd vigyázni rád. Majd beszélünk, amikor apád nem hallja, a
képemet mihamarabb kérem. Légy jó, szívem! – Azzal anya visszazárkózott a
lakásba.
Anya
teljesen máshogy fogadta a dolgokat, de az nem változtatott a tényen, hogy ki lettem
dobva otthonról, a hyunggal való csókom miatt, amiért továbbra is Taeyangot
hibáztattam.
Hyung
lakása mondhatni félig üres volt. Kettő lakást foglalt magába, ami három
totálisan üres szobával, álmaim konyhájával, egy nagyon fasza nappalival, egy
átlag fürdőszobával és egy rohadt rendetlen hálószobával rendelkezett az
előszobán és a spájzon kívül.
- Érezd magad otthon – sétált el mellettem hyung kezében
az egyik dobozommal.
- Hol tartod a dugi piát?
- Akkor már nem lenne dugi pia – nézett rám értetlenül.
- Csak mondd el, hol tartod…
- A spájzban a legfölső polcon – sóhajtott lemondóan. –
De csak tömény van.
- Tökéletes.
Sosem
bírtam az alkoholt. A baráti körömben is mindig én dőltem ki legelőször. Így most
sem telt bele fél órába, és már részegen üvöltöttem hyunggal, hogy az egész az
ő hibája, ha ő nincs, apám nem így nézne rám, ha ő nincs, akkor most is
nyugodtan beszélgethettem volna anyával. Ha ő nincs, senkinek nem fájna semmije,
senki nem csalódott volna senkiben, és senki nem ítélt volna el.
Taeyang
nyugtatóan körém fonta kezeit, olyanokat mondott, hogy „Engedd ki magadból, jobb
lesz.”, meg hogy „Ne haragudj”. Többször kiáltottam rá, hogy menjen el, de most
ne is jöjjön vissza (holott az ő házában voltunk, ami abban a pillanatban
semmit nem jelentett nekem). Hogy hagyjon egyedül, mert elég jól ment neki az
az egy hét, ami nekem maga a pokol volt. Számon kértem, hogy mégis hol volt,
már reszkettem a sírástól. Az üvöltéstől berekedtem, már csak suttogni tudtam
és álomba sírni magam hyung karjai közt.
Reggel
úgy ébredtem, ahogy az utolsó emlékem volt az éjszakáról. A fejem zúgott, és
megmozdulni se akartam. Aztán visszaemlékeztem, hogy miket is vágtam hyung fejéhez,
így rögtön kipattantam védelmező karjai közül.
- Oh, basszus!
Célba
vettem a fürdőt. Két okból, az egyik egy igazán gyomorforgató ok, a másik pedig
egy életre elbújni. Oké, bevallom hülye
ötlet annak a személynek a FÜRDŐJÉBEN elbújni (amit tuti napi szinten használ),
akit egész este csak szidtál a saját sérelmeid miatt, de könyörgöm, jobb
ötletem nem volt akkor.
A
csap fölé voltam hajolva, épp arcot mostam, amikor kopogott az ajtón.
- Yoongi, kérlek, nyisd ki.
- Nem akarom – suttogtam, de mégis meghallotta.
- Akkor berúgom, de az biztos, hogy most nem foglak
egyedül hagyni. – Várta a válaszom, vagy a zár kattanását, de nem akartam azok
után elé állni. – Háromig számolok, ha nem nyitod ki, berúgom. Egy… kettő…
három.
Tényleg
nekiesett az ajtónak. Az első rúgásnál is reccsent, de még nem dőlt be, vagy
szakadt ki a helyéről.
- Jó ég! Oké kinyitom, csak ne rúgd szét! – rohantam oda
és tártam ki előtte. – Egy állat vagy – hüledeztem miközben magához ölelt.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek. De nem merlek egyedül
hagyni egy ideig a tegnapi után – szorított még jobban magához.
- Amiket mondtam – hagytam egy kis szünetet, mert elég
durván fogalmaztam – ne vedd komolyan. Mármint, nem csak a te hibád.
- Csak?
- Csak. A tied is, mert tényleg te rontottál el, de az én
hibám is, mert hagytam.
- Aminek én kifejezetten örülök – csókolt nyakamba. Az új
érzés hihetetlen volt. Csiklandozott, és merevedést okozott, így hihetetlen
gyorsan ellöktem magamtól és eliszkoltam mellette. – Héhé! Mégis hova mész? –
kapott el és döntött le a bazi nagy kanapéra.
Az a
tekintet, ami tele volt aggodalommal és megértéssel, hirtelen vággyal telibe
váltott. Ettől enyhén szólva beparáztam. Ahogy végigsimított arcomon miközben
rajtam feküdt és a testével zárt el minden menekülési útvonalat, a frászt hozta
rám. Egyszerűen a tegnapi napom után ez a kellemesség, és felizgult állapot nem
tűnt helyén valónak.
A
nyakamba csókolt megint, de most hosszabban, és a nyelvével is izgatta a bőrt,
aminek köszönhetően felnyögtem. És mivel ezt a hangot cikinek találtam,
reflexszerűen csaptam kezem a számra, hogy még egy ilyen hangot ne hallassak.
- Most miért? – kuncogott hyung, miközben el akarta húzni
kezem a szám elől, de hülye lettem volna engedni. – Aranyos hangod van –
csókolt bele megint nyakamba. A nyögésem kilencven százalékát elnyelte a kezem,
de így is lehetett hallani.
Miközben
azzal voltam elfoglalva, hogy hyung csókjai miatt ne nyögjek hangosan, fel sem
tűnt, hogy levette rólam, de még magáról is a pólót. A hasamon ült, gyengéden
és szenvedélyesen vette birtokba a szám, miközben a tegnap rajtam maradt farmer
gombjaival babrált. Annyira elvonta a figyelmemet a gyengéd csókjaival, hogy
már csak akkor tűnt föl, hogy totál pucérok vagyunk mindketten, amikor ujjával
a hátsómnál kezdett matatni.
Szemeim
kipattantak, és lelöktem magamról Taeyangot. Felkaptam a közelben lévő
alsógatyát, nem tudva hogy az melyikünké és elkezdtem rohanni az egyik szoba
felé, mivel a fürdő ajtót meg akartam kímélni. Hyung kiabálva rohant utánam, de
nem ám valami értelmeset, áh, dehogy. Taeyangról
beszélünk, egy világi idiótáról.
- Háhá, lobog a farkam! – ezt kiabálva rohant utánam…
Amikor
beértem a szobába, nem volt időm normálisan bezárni az ajtót, mert hyung, már
az ajtó túloldalán volt, de nem erőszakoskodott, hogy márpedig ő bejön.
- Megértem, hogy félsz.
- Akkor miért rohantál utánam? Meg akarsz erőszakolni!
- Akkor tegnap este is megtehettem volna, amikor magadról
se tudtál… - Mondjuk ez jogos…
- Miért rohantál utánam?
- Megmondtam, hogy mostanában ne foglak magadra hagyni.
Ami a nappaliban történt… az csak… el akartam felejtetni egy kicsit a tegnapot,
hogy ne rágódj rajta.
Hallottam
a hangjában az őszinteséget, és hogy nekidőlt a falnak és lecsúszott az mentén,
majd a fejét kissé erősebben a kelleténél a falnak döntötte. Én is ugyanígy
tettem. Nem tudom miért így beszélgettünk. Az ajtó résnyire volt nyitva, mi pedig
a fal két oldalán egymással háttal.
- Amúgy anya mondta, hogy nem kell többet bemenned a
nyáron.
- De akkor nem lesz meg az óraszám – estem kétségbe.
- Hé, nyugi van. Anya elintézi a papírokat.
- De tele lesz hazugságokkal.
- Nos, ez nem igaz. Azt üzeni, hogyha távol tartasz az
étteremtől, azaz nem mész be dolgozni, mert ha te is mész, akkor én is, és
akkor köztudott, hogy te is hátráltatod a népet és…
- Oké, felfogtam, a lényeget mond.
- Mivel ez lesz az utolsó éved, és tankönyvből kell
főznöd a szokásos ötfogásos menüt, ha főzöl rám, és viszel le anyunak, meg az
aktuális konyhagorillának kóstolót, akkor főzheted a lehetséges vizsgadarabjaid
úgy, hogy anyám állja a hozzávalókat.
Kidugtam
a fejem a résen és úgy bámultam rá.
- Ez a te műved – inkább mondtam, mint kérdeztem.
Féloldalas mosolyra húzta a száját, kirántott az ajtó mögül, és magával szemben
ültetett az ölébe. Taeyangon semmi ruha nem volt, és az, hogy láttam, meg éreztem
merevedését, nem kicsit hozott zavarba.
- Haladhatunk lassan, minden téren. Ha van esélyem, akkor
a lehetőséget is kivárom. Az, hogy távol maradjak tőled, nem igazán fog menni.
Az az egy hét, amit apánál és a barátjánál töltöttem, a halálom volt.
Segítséget kértem tőlük, így náluk volt a telefonom. Ne haragudj, hogy a frászt
hoztam rád, mármint az üzeneteidből az jött le – vakarta meg zavartan a tarkóját,
majd kezét visszahelyezte csípőmre.
Belekezdett valami
magyarázásba még, amire már nem tudtam figyelni, mert az ajkai mozgása totál
elterelte a figyelmem, így egy hirtelen vezérelt ötletnek köszönhetően előrébb
csúsztam ölében, miközben ajkai után kaptam. A csók elnyelte nyögését, ami arra
késztetett, hogy megint mozduljak egyet ölében. Mind a ketten felnyögtünk, mire
Taeyang zihálva eltolt magától.
- Háló?
Nem
válaszoltam, csak bólintottam. Hátsómba markolva, hátát a falnak döntve állt
fel, velem az ölében és indult meg a hálószobája felé.
Így kezdődött el a
suli kezdésig tartó "mézeshetünk"…

Úúúúúúúr isteeeeen... Milyeeeen aranyos már a vége. Nekem végem van. :D Elsősoron nagyon aranyos vagy, hogy megírtad. Tudod, hogy szeretem Sugassit. *-* Isteni cukik együtt és a te karaktereid is jók voltak, még ha nem is annyira valóságosak. :D A valós életből merített tapasztalataidat tök jól belevittem a műbe, ez a része nagyon tetszett. :D A képe... istenem, kajak ugyanolyan fülesük van. Egyem meg őket. :D
VálaszTörlésAmúgy ez a történet akkor lett volna még jobb, ha jobban elhúzod az eseményeket. Minden gyorsan történik. Az apa kiakadása, Yoongi érzései és a többi. :D De ha ezt több fejezetben fejtetted volna ki, eszméletlen lett volna. Nem tervezed véletlenül megírni úgy? :D Szívesen olvasnám. :D
Amúgy a nem e, az helytelen. Mindig ige után jön a kérdőszócska és kötőjellel. Például nem jött-e?
Istenem, tényleg vége. Jöhetne valami extra is hozzá. Nagyon kis aranyos lett a páros. Köszönöm szépen, hogy megírtaaad. *-*
Kiri
Mindig imádom a fangörcseid nézegetni :'3 pláne a blogomon *-* jó, a karakterek érdeme, de na :D
TörlésEskü, ha terep gyakorlaton lennék nem csaptam volna így össze a végét T.T mert szerintem azért így visszanézve egy kicsit össze van csapva :'D de merek hozzányúlni a helyesírási hibákon kívül o.o
Épp Jenissiről kerestem valami cuki képet és megláttam azokban a fülekben. Tudtam hogy láttam már Sugát is olyanba szóval elővettem paint tehetségem (nem értek az ilyenekhez :'D) és összeraktam a kettőt *-*
Az apa kiakadását a valóságban is így tudom elképzelni (valós személyről mintáztam és turbóztam fel) szóval azt a kiakadást nem tartom gyorsnak. :/ Te minden SugaSsit szívesen olvasnál :')
Azt a nem e azon kiakadtam magamon... xD lepötyögtem a lehető leghülyébben: "nem e történt-e" pedig csak a kötőjel utáni "e"-t akartam :'D amikor word-ben olvasom át nem tűnik fel, de amikor már kint van a neten akkor már nem vagyok gép közelben és nem tudok javítani :/ de amint van lehetőségem teszem, és köszönöm hogy pluszba szólsz, hogy hol a hiba :) ♥
Nagyon gondolkozok a "mézesheteken" de nem tudok magammal mit kezdeni, Yoongi egy csődtömeg T.T mármint nem úgy de na :'D Nem lehet vele mit kezdeni :/
Köszönöm, hogy olvastad :P