Csak megtörtént… (Seo Inguk & N (VIXX); OS; yaoi; 18+)

Műfaj: Dráma
Figyelmeztetés: Fiúxfiú szerelem! + 18+-os jelenet
Szereplők:

Seo In Guk

N (Cha Hakyeon)

Seo In Guk szemszögéből írva.

Mikor még fiatalabb voltam – kiskorú – sürgettem az időt, hogy haladjon. Azt akartam, hogy felnőttként kezeljenek. Hogy észrevegyenek, figyelembe vegyék az érzéseim, észrevételeimet. Meghallassanak és a problémáimat ne vegyék fél vállról. Bármit mondok, annak legyen súlya, és ne csak gyermeteg dolgoknak titulálják azzal a szöveggel, hogy „még nem értheted, fiatal vagy”. Pedig értettem. Mindent értettem, ami körülöttem zajlott.

                Megértettem, hogy miért akar anya elválni apától. Azt is, hogy nem kaphatok meg mindent. Figyelembe vettem a körülöttem lévők érzését és ahol tudtam, segítettem. Vagy legalábbis próbálkoztam. Nem jártam el otthonról, mint a korombeliek többsége, szót fogadtam, jól tanultam. Gyerekként is felelősségteljesen viselkedtem. Nem akartam senkinek sem gondot okozni.

                Ott voltam huszonnyolc évesen, szinte nem is éltem és úgy éreztem késő. Mintha az idő elrohant volna mellettem és én még csak észre sem vettem. Nem építettem ki kapcsolatokat fiatalabbként, mert a biztos jövő képe lebegett a szemem előtt célként. Az volt számomra a legfontosabb. Nem ismertem szinte senkit, csak a munkatársaim, de tőlük is elkülönültem, mert nem éreztem magam közéjük valónak. Én valahogy sehova se illettem. A mindig különc, mindenhonnan kilógó, fölösleges személy voltam a társaságokban.

                Anya beteg lett, és nem tudtam vele foglalkozni a munkám miatt. Túl sok volt, túl nagy hajtással. Egy otthonba került, pedig nem volt öreg. A ráncai sűrűbbek és mélyebbek lettek, az a gyönyörű, sima és puha arc veszített ragyogásából, rugalmasságából. A mindig gyönyörű mosolya, napról napra tűnt el arcáról. Az emlékei elhomályosultak, volt, hogy engem sem ismert meg. Az orvosok nem jósoltak sok időt neki. Nem mondta, hogy szenvedne, de egy mosoly nélküli emberről, még a szemében lévő dolgokból sem tudod megállapítani, hogy boldog-e egyáltalán. Tudtam, hogy nem az, hiszen a külvilágtól elzárva senki sem lehet boldog. Nem akartam, hogy szenvedjen, de megállítottam volna az időt, hogy vele lehessek. Esetleg visszatekertem volna, hogy máshogy alakíthassam a dolgaimat, hogy több időt tölthessek vele.

***

                Megint a szokásos helyemen ültem a bárban, a szokásos töményem mellett. A húzós napokon mindig szükségem volt egy, vagy talán több italra. Mindig távolabb a tömegtől ültem le. Nem volt nagy forgalma a helynek, inkább kisebb társaságok voltak itt. Mindenki tudott mindenkiről, engem kivéve. Ez egy családias kis helynek számított, csupa törzsvendéggel. Napját sem tudtam, mikor tévedtem be ide először, de attól a pillanattól én is állandó vendég voltam. Az elején még próbáltak beszélgetni velem, de felhagytak vele, miután a sokadik nekifutásuk is kudarcba fulladt. Már senki nem szentelt nekem több figyelmet.

Lesüllyedtem apám szintjére. A problémáim elől az italba menekültem, annyi volt a különbség, hogy én tudtam mikor kell tényleg abbahagyni az ivást. Nem volt barátnőm, még barátom se. Senki, akire számíthattam volna, hogyha esetleg mégis elvetem a sulykot, akkor hazavisz. Egyedül voltam a problémáimmal, amiket az alkohol tompított. A problémáimról nem tudtam beszélni, pedig a csapos kifejezetten híve volt az 'add ki magadból, könnyebb lesz'-nek. Amikor látta, hogy elég alkohol van már bennem, akkor még próbált kiszedni valamit, és akár összejött neki, akár nem, nem sértődött meg semmin és nekiállt kijózanítani annyira, hogy hazataláljak.

***

Három hónap telt el. Anya meghalt. Nem voltam mellette, nem tudtam elbúcsúzni. Épp egy megbeszélésen voltam: a cég terjeszkedési javaslatát mutattam be a részvényeseknek, amikor jött a hívás. Elég magas pozícióban voltam, így tudtam, egy megbeszélés közepén a telefon használat nem megengedett, vagy nézhetek új munka után, amit nem is biztos, hogy nekem adnának. A prezentáció után rögtön leadtam a szabadnapra vonatkozó igényem, amit lendületből dobtak vissza, hogy felejtsem is el. A valóéletben senkit nem érdekel az emberek problémája. Dolgozol vagy ints búcsút a munkádnak. A gyász is ismeretlen fogalom a nagy pénzekben utazó cégeknek…

Hosszas könyörgés után is csak négy napot kaptam. Azt is úgy, hogy aznap túlóráznom kellett, és amikor visszatértem, akkor folytatnom kellett a hajnaltól-estig tartó papírozást. Azaz inkább le kellett csúsznom, minthogy szabadságot adjanak. A papír munka majdnem kész volt, a rendszerezett dossziék minden centijét elfoglalták az irodai asztalomnak. A papírhegyek egyikén volt a billentyűzet is. A több órás válogatás után a papírok, számlák rendbe elhelyezett kupaca ledőlt az asztal széléről, ahogy siettem elhagyni a helyet.

Ha nem csinálom meg kirúghatnak – hajtogattam, így dühömben ledobtam a táskám és nekiálltam szedegetni és újra rendszerezni a dokumentumokat. Elegem volt, de úgy tényleg mindenből. Elvesztettem az egyetlen személyt az életemből. Az életem nagy részét olyan baromságok tanulására fordítottam, amit nem is szerettem csinálni.

Épp elhordtam mindent és mindenkit magamban. Mindenféle rossz jelzőt aggattam olyanokra is, akiket nem ismerek, amikor egy másik kézpár jelent meg és szedegetni kezdte a papírokat ugyanúgy rendszerezve, ahogy volt, mielőtt levertem.

- Hagyd békén, ne nyúlj hozzá! - morogtam a segítőm felé. Nem voltam ehhez hozzászokva.

- Menjen haza, megcsinálom - nem nézett rám, tovább szedegette a papírokat.

                Nem érdekelt ki az, megcsinálta, jól csinálta, így szívbaj nélkül hagytam ott, és indultam leinni magam. Zokogva nyeltem az italokat egymás után. Eljutottam a holt pontra. Világomról nem tudtam, zokogva ordibáltam a problémáim a környezetemben lévőknek, mire a tulaj megelégelt és elkezdett kifele tuszkolni a bárból. Nem tudom, mikor csatlakozott hozzá a srác az irodából, de ott volt. Rendezte a számlámat, pedig nem is ismertem. Útbaigazítottam, hogy merre vigyen haza, pedig a nevét sem tudtam. Amikor megálltunk a lakásom előtt, kinyitotta a zsebemből kihalászott kulccsal az ajtót, lerakott a kanapéra, hozott egy pohár vizet, majd ott hagyott, miután közöltem vele, hogy most már húzzon el.

***

Azóta, az este óta a Hakyeon munka után megvárt, lerótta velem a napi ivós-köröm, és nem vette zokon, ha bőgtem a vállán. Nem a férfias egy-két eltévedt könnycseppről beszélek. Hanem az a lányokat megszégyenítő, arc eltorzulással járó visításról, patakban folyó könnyekkel.

Valami bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk, lassan ismertem meg, de ő már mindent tudhatott rólam a részeges kirohanásaim miatt. Amikor mellette voltam, egyre kevesebb töményt nyeltem le, végül már a bárba se mentünk. Nálam pizzáztunk és egy-két alkalommal legurítottunk pár sört nála is, de sosem vittük túlzásba.

Hétvégei szabad estén történt… Lebeszéltünk valami akció filmet, amit épp vetítettek. Autós üldözés meg minden… Úgy volt a mozi előtt találkozunk, de nem volt ott. Háromnegyed órán át vártam, bízván benne, hogy csak a busza késik, de nem így történt. Felhívtam. Háromszor nyomta ki a telefont, ami bosszantott, de negyedszer is neki futottam és tárcsáztam a számát.

- Hol a francba vagy? – indultam el a lakása felé, ami nem épp a legbiztonságosabb környéken volt. – És miért nem vagy képes felvenni a telefont? – Emeltem fel jobban a hangom. A vonal végéről egy erőtlen nyüszítés hallatszott, amit egy köhögés sorozat követett, majd egy nehézkes légvétellel végződött.

- Halasszuk el azt a mozit – a hangja annyival másabb volt, és az aggodalom vette át minden érzelmem helyét.

- Azonnal mondd meg, hol vagy – szóltam rá.

- Mindjárt otthon, nem kell aggódni. Leteszem – és kinyomta.

                Fogtam egy taxit, bediktáltam a címet. A több mint félórás kocsiút alatt tiszta ideg voltam, és sürgettem a sofőrt. Szabályt szegettem vele, áthajtattam vele a sárgán, de még a piroson is. Három sarokra voltunk Hakyeon lakásától, amikor megláttam sántikálni. Hirtelen üvöltöttem rá a taxisra, hogy állítsa le a kocsit, majd fizetés után feltépve a jármű ajtaját rohantam oda hozzá. Nem tudom mi volt velem, de természetesnek éreztem, hogy szorosan megöleljem.

                Riadtan kapta felém könnyáztatta arcát, majd mikor realizálta, hogy én vagyok zokogva bújt mellkasomhoz. Nem tudtam, hogy szabad-e kérdeznem, de megpróbálkoztam. Miközben felsegítettem a hátamra, mert rossz volt nézni, ahogy sántikál.

- Nem akarok róla beszélni – támasztotta fejét a vállamra. – Kulcs a bal farzsebemben – suttogta.

- Miért nem vagy képes kivenni és a kezembe nyomni? – cukkolni próbáltam, de a szokásos mosolya halvány jelét nem mutatta, hogy visszatérne.

- Épp az életemért kapaszkodok.

- Ahhoz képest nem kapaszkodsz valami szorosan.

- Mert nem tudom, mennyire venné ki furán, és mennyire zavarna…

- Egyáltalán nem zavarsz – mosolyodtam el, ahogy kezei szorosabbra fogtak. Hátranyúltam, zsebéből nagyobb szenvedések árán kihalásztam a lakáskulcsot, majd a panelnál használatba véve bejuttattam magunkat a lakásba.

                A kanapénál leszórtam a csomagom, aki nyekkent egyet, ahogy a bútor párnái közé süppedt, aztán feltúrtam a spájzban lévő fagyasztót a szeme alatt lévő monoklihoz, és a sérült lábához, valami fagyasztott zöldségért.

Azt az estét mellette akartam tölteni. Az ágy mellett ültem, az álamat az ő arcával szemben a kanapén támasztottam. Nem tudom, mi késztetett rá, de ahogy akkor, ott szemeztem vele, valahogy helyesnek tűnt előrébb hajolni és megcsókolni.

Nem csókolt vissza, ellökött.

- Mit csinálsz?! - kiáltott rám, de továbbra is csak ajkait néztem. Azokat a rózsaszínes ajkakat, amik általában balzsamtól fénylenek, melyek remegtek, mint a nyárfalevél. - M-menj el! - suttogta.

- Miért? - kérdeztem meglepetten nézve szemébe.

- Mert én nem vagyok olyan...

- Milyen?

- Szeretem ölelni az embereket, szórakozni a barátokkal, igen foglalkozom a bőrömmel és a számmal, mert rettentően fájdalmas, amikor felreped, de én akkor sem vagyok olyan – darálta le egy szusszal.

Nyögve kelt fel a kanapéról, majd bicegve a bejárati ajtó felé kezdett löködni.

***

Került. Három hete semmit nem beszélt velem, a hívásaimat vagy kinyomta, vagy már alapból ki volt kapcsolva a telefonja, de bosszantott. Amikor meglátott hirtelen irányt váltott és jó nagy ívben kikerült. Mikor utána szaladtam pillanatok alatt eltűnt, és ötletem nem volt hova. Dörömböltem az ajtóján, volt, hogy ott éjszakáztam.

Egyáltalán semmi nem hatotta meg. Küldtem neki csokit, mert nincs olyan, aki ne szeretné, a virágot pedig lányosnak találtam és nem akartam, hogy alsóbbrendűnek érezze magát. De jó sokáig úgy volt az asztalán, mintha hozzá se nyúltak volna. Ezért picit odébb toltam, eligazítottam az asztalán és ráraktam még egy csomaggal, mert miért is ne?

Az egyik marketinges beosztottal társalgott, így nem vette észre, hogy ott vagyok. Nap vége volt, mindenki készült, vagy már elindult haza. Mikor elhaladtam mellettük egyik kezemmel magamhoz szorítottam Hakyeont, elindultam a kocsim felé és hátra kiáltottam beszélgető partnerének egy 'bocs elrablom'-ot.

Hakyeont betuszkoltam az anyós ülésre, és becsatoltam. Vagy nem volt benne küzdőszellem, vagy nem akart lelépni, nem tudom, de nem mutatott túl nagy ellenállást. Mikor beültem mellé és kiálltam a kocsival halkan megszólalt.

- Hova viszel?

- Haza.

- Miért?

- Mert meg kéne beszélnünk pár dolgot.

- Én… - addig az üvegnek hajtott fejét előre döntötte. Kezei az ölében szorongatták egymást, majd a jobb keze elnyelte a balt, ahogy összeszorította. - Akkor sem vagyok olyan.

 - Utálsz? - néztem rá egy pillanatra majd visszairányítottam figyelmem az útra.

- Ezt egy szóval sem mondtam! - kiáltott fel és szemem sarkából láttam, ahogy felháborodva szugerál. Egy gyors puszit nyomtam arcára és mintha mi sem történ volna, vezettem tovább.

- Nekem egyelőre elég ennyit tudnom.

***

Az ajtó kulcsaival szerencsétlenkedtem. Nem direkt volt, de élveztem, ahogy Hakyeon levegő vételei szaporábbak lettek a visszafojtott dühtől.

- Add ide, kinyitom – fújtatott. A kulcs után nyúlt, amit gyerekesen a fejem fölé emeltem, hátamat az ajtónak támasztottam. Ahogy Hakyeon nyújtózkodott a szabad kezemmel közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Nem lökött el, nem távolodott el, csak a kulcsért nyúló kezét hagyta leesni. Állt ott és hagyta magát.

                Majd, mintha nem is ő lenne, nekem nyomta magát és elmélyítette a csókot. Nem én, Ő! Aki azt mondta, hogy nem olyan, de továbbra se értettem, hogy ezt mégis mire érti. Muszájnak éreztem fordítani a felálláson. Átfordítottam magunkat, s miközben lelkesen csókoltam sikeresen beleszenvedtem a megfelelő kulcsot a lyukba és kinyitottam az ajtót.

                Éppen csak bezáródott mögöttünk, máris megint felkenődtem a falra Hakyeon hevessége miatt. Mintha kicserélték volna. Az ingemet szívbaj nélkül kezdte szétrángatni, és bár a gombok próbálkoztak ellenállni, nem jártak sikerrel. Az ingem a lábunkkal került egy szintre. Az ingem után az övemet rángatta, és hogy én se csak álljak ott, követtem példáját, hogy megfosszam ruhadarabjaitól.

                Tapasztalatlan voltam ilyen téren. Sőt igazából minden téren. A kezemet is havonta egyszer, ha egyáltalán használtam ilyenekre, de Hakyeonnak az egész annyira természetesen ment. Olyan hangokat csalt ki belőlem amilyenekről nem is tudtam, mindezt csak azért, mert rám markolt odalent. A nyakamat végigsúrolta fogával, kicsit rá is harapott, de rögtön utána csókot lehelt rá.

A ruhái nagyon lassan kerültek a földre. De mikor az megtörtént felugrott rám: lábait csípőm körül fonta át, karjával a nyakamat szorongatta, a számat alig volt hajlandó elengedni. Elindultam a háló felé. Menetközben kétszer is berúgtam a lábam valami út menti szekrénybe, és ha Hakyeon nem kapaszkodik olyan erősen, biztos elejtem.

Egy személyes ágyam volt, közvetlen a fal mellett. Feleslegesnek gondoltam a nagyobbat, de abban a pillanatban, mikor próbáltam úgy helyezkedni, hogy kényelmes legyen, bevertem a fejem a falba.

- Jól vagyok – nyögtem, mikor a rajtam totál meztelen srác aggódva szegezte felém tekintetét.

Amint erről ő is megbizonyosodott folytatta ott ahol abbahagyta: a szám harapdálásánál. Onnan a nyakamra tért át, majd lassan végignyalva rajtam haladt lefele odáig. Amikor szája körém zárult, eddig ismeretlen érzés fogott el és nem csak a merevedés. Ahogy játszadozott velem odalent az valami más volt. Olyan, amit eddig nem tapasztaltam és a kezem édes kevés volt ahhoz, hogy visszaadja azt az érzést.

Fel-le mozgatta a fejét, végig próbálva a szemkontaktust tartani, ami nekem nehezemre esett, mert ilyen körülmények között lehetetlenség volt nyitva tartani a szemeim... Mikor a hajába markoltam ezzel összekócolva, elégedettnek hangzott a morgása, viszont amikor előrébb billentettem csípőmet és a fejét is próbáltam lejjebb nyomni, foggal karcolta végig az érzékeny bőrfelületet, majd minden kényeztetésemmel kapcsolatos tevékenységgel felhagyott.

Kezdőként, ahogy próbáltam visszaadni neki ugyanazt az élvezetet, amit kaptam, szerencsétlenkedtem. Mindenbe bele kötött, hogy nem úgy kéne. Nem is igazán kötözködött, inkább irányított, hogy minden úgy alakuljon, ahogy ő akarja. Mindenről pontos leírást adott, és ha nem felelt meg neki, megharapott. A nyakamnál már ki lehetett volna önteni Hakyeon fogsorát, de a vicc az egészben hogy bár fájt, gerjesztően hatott. Álltam, mint a cövek, ha nem durvábban.

Egyik utasítás követte a másikat. "Használd az ujjad. Körözz ott! Masszírozd!" Parancsolgatott és bár én voltam az idősebb, tapasztalat hiányában engedelmeskedtem.

Az érzés, mikor a szájában merültem el, semmi sem volt ahhoz képest, amit az általa 'létfontosságú tágítás'-nak nevezett dolog után következett. Ahogy lassan, kisebb-nagyobb félbeszakításokkal haladtam benne mélyebbre, ahogy elmerültem abban a törékeny testben, ahogy a felsőtesteink összesimultak… mind számomra új, de fantasztikus érzések voltak.

Ő diktálta a tempót. Nyögésekbe fulladva hajtogatta, hogy "be-ki", majd amikor a helyzet már tényleg komikussá vált, az aktus közepén felszakadt belőle a nevetés, így félbe maradt a menet, hogy le tudjon nyugodni.

Amikor a hisztérikusba torkollott nevetése alább hagyott, fordított a helyzeten. Lassan kezdett el újra mozogni folyamatosan gyorsítva. Amikor túl mélyre mentem benne, egy sokkal hangosabb nyikorgás, magas ”C” hangba torkollott nyögés hagyta el a száját. Kötözködésből én is mondogattam neki az ütemet, mire egy piros tenyérlenyomat volt a jutalmam. Rácsapott a mellizmomra, és pirosló tenyér folt díszelgett után.

A vége felé az egész folyamatosan gyorsító ritmust felbolygatta. Egyszer úgy csinálta, mint akit üldöznek, émelyítő csípőmozgással, másszor meg, mint aki lemerül, de a csípőmozgás továbbra is megigéző volt. A kezem soha nem nyújtott ilyen kellemes érzéseket, sosem tudtam tovább húzni tíz percnél, de ott abban a pillanatban az idő mintha megállt volna. Hipnotizáló egy mozgás az biztos.

És az a férfiasság, mihez menetközben senki sem nyúlt, mégis kiabált róla, hogy pillanatokra van a megkönnyebbüléstől... muszáj volt megérintenem. Kicsit rászorítottam a kezem, és úgy mozgattam, ahogy Hakyeon csípője ringott. Azok a hangok, amik visszaverődtek a szoba falairól részegítőek voltak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden a helyén van.

Nem tudom, hogy pontosan mikor kezdődött, hogyan és mi volt a kiváltó ok. Az egész egyszerűen csak megtörtént. És így lett minden tökéletesen megfelelő a számomra.

Neki köszönhetően.

Pár érdekesség, mert úgy érzem valakinek erről is muszáj beszélnem… :D

·         Ennek a rövid sztorinak az eredeti címe Tic Toc lett volna, mert nagyon rákattantam Jin Doggae és J.Fla közös számára. A dal dalszövege ihlette.

·         Nem tudom mennyire érezhető, de menet közben változtattam a történeten.

·         Először nem akartam, hogy legyen köztük bármilyen komoly kapcsolat…

·         Eredetileg Hakyeon lett volna halálos beteg, és azért akartam az idő múlását és megállításának vágyát kifejezni.

·         Seo Ingukot Hakyeon már régebb óta figyelte (a fejemben :3) és tudott a srác anyukájának elvesztéséről, ezért mert hozzá közeledni. Eredetileg csak meg akarta érteni, miért olyan távolságtartó…

·         A három hét elkerülős időszakban N meleg pornót nézett, hogy tudja egyáltalán, mire akar vállalkozni, mert számra is új volt a saját neméhez való vonzódás. – erről tippem nincs, hogy illeszthettem volna bele a sztoriba tökéletesen. (tudom, nincs tökéletes)

·         N és Inguk között Hakyeon megverésének története egyszer túl sok alkoholos ital elfogyasztása közben hangzott el. Valami hasonló beszélgetést képzeltem el:

-          De ha kiraboltak, a telefonod hogyhogy nálad maradt?

-          Ugyanaz volt a reakciójuk, mint neked… Körberöhögtek, mert manapság senkinek nem kell nyomógombos telefon.

(anyumnak is olyan van, és imádom azt a „kőkorszaki” snake-es játékot. :P)

·         Sungjae (BTOB) beleírásán is gondolkoztam...

Azt hiszem, ennyi lenne. ><” Köszönöm, hogy olvastad. ^^

Te szeretsz, én is szeretlek

Kirichan-nal írtunk egy random SugaSsit, mert abból sosem elég…
Kiri Suga-Yoongi szemszögeit; Jenissi-Taeyang szemszögeit jómagam írtam.
Figyelem: fiúxfiú szerelem!!!

Műfaj: élet, fluff

Szereplők:

Taeyang (Jenissi)

Yoongi (Suga) 

Egy fóbiás, érzelmileg instabil Yoongi képtelen normálisan gondolkodni, ha az emberek közt van. Olyan dolgokat képzel be, amik nem valósak, és ezt az eleven, mindig jókedvű Taeyang képes kezelni. Az idősebb férfi szereti barátját, és tudja, hogy ez kölcsönös.

Yoongi

Nem akartam menni. Nem! Semennyire sem akartam bemenni abba a hülye moziba, hogy végül végignézzünk egy unalmas történelmi filmet. Igen! Ezeket nagyon utáltam: kosztümök, életrajzi filmek megannyi drámával, és még a történetvezetés is unalmas, és túlzottan vonatottak szoktak lenne.

- Nem! – mondtam már nem tudom mennyiszer, de akármennyire is ellenkeztem, hyungot ez egyáltalán nem hatotta meg. De még mennyire, hogy nem. Egyenesen mögém lépett és fülembe súgott olyan dolgokat, amitől tudja, hogy pillanatok alatt felizgulok, de nem csak hogy az, de rosszul is leszek. Direkt csinálta. Miért is ne élvezné azt, hogy a zsúfolt pláza kellős közepén én azzal vagyok elfoglalva, hogy takargassam a dudoromat és kapkodjam a levegőt. Nem tudom, miért akarta annyira megnézni azt a hülye filmet, de tudtam, ha nem adom be a derekam és megyek vele most azonnal, akkor bizony nem csak suttogni foga fülembe. Sosem volt az a szégyenlős fajta, de én meg pont, hogy utáltam, ha nyilvánosság előtt valamit is csináltunk. Nem arról volt szó, hogy szégyelltem őt, csak ki akarta volna, hogy megvetve nézzenek rá. Senki. És itt volt a legnagyobb ellenségem: a fóbiám, ami miatt képtelen voltam normális életet élni.

- Rendben, rendben! Csak ezt fejezd be – húzódtam el tőle gyorsan még mindig ágyékomat takargatva. Szerencse volt, hogy még tudtam magam tartani, és nem estem össze.

Taeyang

Vizsgaidőszak után nincs is jobb a lazulásnál… Mondjuk még senkit nem láttam heccből beülni egy történelmi filmre lazulás címen… Két srác a moziban általában két csaj kíséretében ül a sorok közt valami romantikus szaron, vagy valami elvetemült vígjátékot és ahhoz hasonlókat nézve… És ilyenkor hiszem azt, hogy az ősök valamit nagyon elszúrtak, mert amilyen laza vagyok, olyannyira történelem buzi is. Persze Yoonginak a kettő sehogy se fér össze, és gyakran hülyének néz emiatt, de ez van.

- Gondolj bele… Kitanultam a belem, nem volt időm rád, és most hogy itt vagyunk, nem akarsz itt lenni velem? Ez egy randi, ami után következik egy egész éjszaka kettesben – váltok magyarázkodásból olyan suttogásba, amivel tudom, hogy hatok rá odalent… - Közös fürdés, kéjes nyögések egész éjszaka – nyújtom el az utolsó szótagot. Odébb léptem és már nyitottam a szám, hogy hangosabban kezdem sorolni az erotikusabbaknál erotikusabb gondolataim, amikor beleegyezett.

Megvettem a jegyeket leghátulra, középre, mert utálom, ha vannak mögöttem, majd a nasi és üdítőszerzés után beültünk a majdnem teljesen üres terembe.

Yoongi

Bementünk a hetes terembe, majd helyet foglaltunk hátul. Nem voltak olyan sokan; nem is szerettem, ha dugig volt a hely. Utáltam, mikor az emberek hangosan felröhögtek, vagy a gyerekek értetlenül kérdezgettek, vagy azt, ha egy pár éppen egymást falta egy akciófilm alatt. Minek jönnek ilyen emberek moziba? Dugni, vagy mi?

A rossz hangulatomat megspékelte az is, hogy pár sorral lejjebb egy szerelmes pár ült, akik szemmel láthatóan ki akarták mutatni, hogy odavannak egymásért. Remek – sóhajtottam, ahogy fejemet unottan a kezemre fektettem. A fények lassan kialudtak, s Taeyang a popcorn evést hirtelen félbehagyta, mert nagy izgalommal szegezte tekintetét a hatalmas vászonra.

Mintha filmnézés közbe nem lehetne enni - ingattam meg a fejem lemondóan. Néha megkérdeztem magamtól, hogy voltam képes megmaradni mellette ennyi ideig. Aztán mindig rájövök, hogy ezt inkább fordítva kéne kérdeznem. És… ilyenkor szoktam eszméletlenül rosszul érezni magam, mert ha nem voltam teljesen beszámítható, olyanokat gondoltam, amiket nem kellett volna.

A hirtelen felvillanó fények megvilágították elképedt, érdeklődéstől csillogó arcát, s ekkor döntöttem el, hogy én is előrefordulok. Csak a szokásos reklámok és előzetesek mentek szinte negyed óráig, de még ezt is élvezte Taeyang.

Taeyang

                Nálam vagy a „figyelek a vászonra”, vagy a „zabálás” ment, a kettő együtt sose. Így mikor a terem elsötétült, visszaraktam az éppen kivett popcornt, nehogy egy szótagról is lemaradjak, hogy a rágás miatt nem hallok. Átnyomtam Yoongi kezébe a papírdobozt, és teljes figyelmemet a vászonnak és a hangszóróknak szenteltem.

Mint a foci drukkerek a meccs időszak alatt az éttermekben, kocsmákban kommentáltam az egész filmet. Többször is felordítottam, hogy „Ez mégis mi a franc volt?”, vagy „Nem is így volt ez az egész csata!”. De a tőlünk nem messze ülő párra is rákiabáltam, hogyha meg akarják enni egymást, vagy csak szimplán dugni akarnak, akkor menjenek szobára, mire a sráctól egy nemzetközileg ismert jelzést kaptam válaszul.

Yoonginak itt már kezdett elege lenni belőlem, és próbálta befogni a szám. Azt még elnézte, hogy végig kommentálom a filmet, mert ahhoz már hozzá volt szokva, de ha másokat kritizáltam hangosan, nyilvános helyen, azt már nem nézte jó szemmel.

Yoongi

Kényelmetlen volt a helyzet, mert rendkívül utáltam, amikor Taeyang hyung csak úgy megszólt másokat. Igaz, én is elküldtem volna őket messzi, de ezt magamban tartottam. Mi jogom van egy olyan embert megszólni, akit nem is ismerek? Az életszemléletem a régmúlt sebei miatt alakult így.

Volt, hogy piszkáltak vagy megvertek, mert tudták, hogy meleg vagyok. Gyerekként ez nagy trauma volt számomra, magamba zárkóztam. Azóta valahogy visszafogottabban öltöztem, nem akartam feltűnő lenni, és próbáltam leplezni melegségemet. Persze nem voltam én sose díszbuzi, de ha lehetett, nem kürtöltem közzé kihez is vonzódom. Már csak az akkor megélt dolgok miatt sem szerettem nyilvánosság előtt bármit is csinálni.

Azonban a megszokott életvitelemet jó pár éve felbolydította egy idióta, akit azóta is szeretek. Igazság szerint az egész kapcsolatunk úgy kezdődött hyunggal, ahogy minden átlagkapcsolat: kinézett magának, aztán lassan megszerzett. Először alig lehetett belőlem kihúzni valamit, de végül rájöttem, hogy amit én csinálok magammal az nem jó. Hyung ráébresztett arra, hogy nyitottabbnak kell lennem, hogy jól érezhessem magam. És vele legtöbbször jól éreztem magam (a mostanit leszámítva). A természetem nem sokat változott, de azért egy kicsit mégis másabb lettem, amit csakis érte tettem, és ezt nem bánom.

- Fejezd már be! – böktem oldalba idegesen hyungot, mire felém kapta a fejét. – Aj, inkább nézd a filmet, még lemaradsz róla – dünnyögtem neki frusztráltan, mert tudtam, hogy ez a pimasz nézése nem jelentett semmi jót.

Taeyang

Amikor oldalba bökött, és figyelmeztetett, hogy állítsak magamon, a szokásos piszkos gondolatok suhantak át lelki szemeim előtt. Szerintem észrevette, mert gyorsan összehúzta magát a székben és tekintetét a vászonra emelte. Engem az oldalba bökése óta valahogy hidegen hagyott az a szar történelem feldolgozás… Esküszöm a kisujjamból jobb filmet szoptam volna ki anélkül, hogy megerőltettem volna magam…

Yoongi úgy csinált, mintha a filmet nézte volna, de láttam, hogy néha felém sandít, hogy akkor meglépem-e azt a lépést, amire számít… Nyakára csúsztattam kezem, miközben közelebb hajoltam hozzá, és betömtem a száját sajátommal. Ha nem a moziban lettünk volna, mással tömködtem volna, de akkor annál is dühösebb lett volna, mint mikor ezután az csók után elváltam tőle…

Tudtam, hogy utálta, ha nyilvánosan csókolom meg, vagy csak a közelében vagyok, de úgy istenigazából tényleg közel. A múltján még nem tette túl magát teljesen, de jó úton haladtam, hogy kihúzzam a benne rejlő energiabombát, amit csak egyszer láttam, amikor matt részegen rám mászott, miután leitattam és meséltem neki magamról, az érzéseimről, meg úgy alapjáraton az identitásomról.

Yoongi

Mérges voltam hyungra, bár leginkább magamra. Mert igaz, hogy nem voltam híve ennek a „szeressük egymást mindenhol” dolognak, de azért néha engedhettem volna, hogy csókot lopjon tőlem. (Igaz, hiába való szokott lenni az ellenkezésem, megcsókolt, ha úgy volt kedve.)

Átjárt az a mostanra már csak kellemetlenné alakult félelmem, s vegyült a csöppnyi élvezettel, amit hyung ajkai nyújtottak nekem. Két-három éve még rettegtem az ilyesfajta dolgoktól, és csak a szobám négy fala között engedtem meg, hogy hozzám érjen. Szerettem Taeyang hyungot, de a bennem kialakult tartózkodás az elnyomta a valódi Yoongit. Olyan voltam, mint egy pszichológusra szoruló ember, aki képtelen legyőzni a fóbiáját. Bár tény, hogy javultam mióta hyunggal együtt vagyunk, de közel sem voltam még ahhoz az állapothoz, amivé szerettem volna válni. Mert én próbálkoztam. Tényleg le akartam győzni, de annyira nehéznek és gyötrelmesnek bizonyult minden szerencsétlen próbálkozásom. 

Elgyengültem, ahogy hyung nyelve a számba csúszott. Itt vesztettem el végleg a józanságom. Hirtelen lebénultam, nem tudtam visszacsókolni. Akartam, de képtelen voltam rá, és bár hyung mindig azt mondta, hogy ez egyáltalán nem zavarja és szeret így engem, én mégis éreztem, hogy nagyon is nyomasztja ez az egész. Ilyenkor mindig magamat hibáztattam. Hiába próbálkozott mosolyogni és hiába próbált a perverzsége mögé bújni, tudtam, hogy csak idők kérdése, és megunja ezt az egészet. Talán egy-két év, és végleg búcsút int nekem. Eddig kibírta, de éreztem, hogy nem sokáig fogja még elviselni, hogy képtelen vagyok őt úgy szeretni, ahogy ő szeretné.

Taeyang

Nem lepődtem meg, hogy nem csókolt vissza, viszont azon hogy nem taszított el, azon annál inkább… Éreztem, hogy megfeszült, de nem lökött el, ami feldobta a hangulatom. Amikor megint meg akartam csókolni, elhúzódott és a popcorn mögé bújt, így nem zaklattam tovább a film végéig, mivel tudtam, hogy most egy kis nyugira van szüksége.

Sokszor a sarokban találtam rá, és volt, hogy hülyének nézett, hogy mit keresek ott, mert a fejében baromságok kavarogtak. Bebeszélt magának dolgokat, mint például, hogy nem szeretem, és csak álltatom magam vele. Jó, a kapcsolatunk még nem lépett át minden hülye akadályt, amit természetesen csak Yoongi természetének volt köszönhető (én sose voltam zűrös ilyen téren, vagy ha mégis, azt is Yoongi-ra kentem, mint egy igazi férfi), de haladtunk.

Nem is tűnt fel, hogy vége a filmnek, amire én rángattam el, de ő nézte végig, én meg lestem azt az értetlen arcát, vagy éppen a hülye pofát egy-egy jelenetnél. Az arc, amit a kiakadásom és a csók után folyamatosan bámultam, felém fordult, és legszívesebben itt rámásztam volna, olyan kölyökkutya szemekkel nézett.

- Szeretnél, még beülni… khm.. valahova kajálni – köszörültem meg a torkom, mert ez a srác már csak azzal felállította a cerkám, ha rám nézett –, vagy megyünk hozzám?

Yoongi

- Inkább menjünk most haza – feleltem, mert rettenetesen kényelmetlenül éreztem volna magam annyi ember között. Általában ilyen voltam, ha rám tört a fóbiám.

Taeyang hyung meglepetten figyelt rám, végül elmosolyodott, s magára kapta a bőrdzsekijét. Olyan gyors volt, hogy alig tudtam vele tartani a lépést. Szinte végigfutott a városon, egyenesen a metróig, s már csak azt vettem észre, hogy mögöttünk összecsapódik a vasajtó és egy női hang bemondja a következő megállót.

Nem értettem, hogy miért siet ennyire, de az igazat megvallva volt egy sejtésem. Leültetett az egyik szabad helyre egy idős asszony és a korlát közé, majd felém állt, s megkapaszkodott. Csak az önelégült mégis kedves vigyorát láttam, akárhányszor felsandítottam rá. Zavartan néztem el róla mindannyiszor, és a kezemmel kezdtem el babrálni.

Le kell győznöm, le kell győznöm – hajtogattam folyamatosan magamba, hogy ne legyek rosszul, s ne kelljen engem ájultan hazavinnie. Mert volt már rá példa egyszer. Pár megállóra voltunk csak a háztól, de nekem így is olyan soknak tűnt az út. Legszívesebben már a lakásában lettem volna, hogy végre nyugalmat érezzek, viszont ez távolínak tűnt jelen pillanatban. Kezdtem egyre nehezebben venni a levegőt, azonban volt még annyi erőm, hogy egy kicsit rendezzem a gondolataimat, így a kényszerszerű gyors levegőutáni kapkodásom is csillapodott.

- Mennyi megálló még? – kérdeztem kétségbeesetten, egy pillanatra sem néztem fel hyungra. Azt akartam, hogy legyen vége ennek a hullámvasútnak.

Taeyang

Egész film alatt korgott a hasa. Hiába zabálta a popcornt… És haza akart menni. Látszott, hogy pánikolt, a szokásos rohama, amikor tömegben van, előjött. Ha aggódóan néztem rá, nem tetszett neki, szóval egy elbűvölő mosoly kíséretében vágtattam ki vele az épületből, le a TÖMEGKÖZLEKEDÉSI eszközig… Oké, sürgősen kell egy jogsi.

Egy megálló volt már csak hátra, amikor sokkal sápadtabb lett és kapkodta a levegőt. Még bírd ki, mindjárt otthon vagyunk! Próbálta szabályozni a légvételét kisebb-nagyobb sikerrel.
Amint hallottam a csingilinget jelezni, hogy leszállhatunk, folytattam a haza rángatását. Két okom volt, de a perverzebbiket ma estére megint elfelejthettem.

Erőszakosan fektettem el a nappaliban, a földre, a dohányzóasztal mellé, miután haza értünk. Óvatosan úgy mozgattam, hogy a lába kényelmesen legyen az asztalkán. Nem hiányzott, hogy elájuljon, és így biztosítva volt a fejébe a vér. Lehunyt szemekkel szuszogott és késztetést éreztem rá, hogy durván szájára marjak, de biztosra vettem, hogy az hiányzik most neki a legkevésbé, hogy erőszakoskodjak vele.

Kimentem a konyhába vízért, de mire visszaértem már aludt. Na, baszd meg!
Átlagember felkapná a párját és ágyba rakná. Nos, nálam ez nem így volt… Bementem a hálóba egy plédért, nagyjából eligazgattam rajta a rongyot, majd nagy szenvedések árán beerőszakoltam a bicepszem a nyaka alá, hogy tartsam a fejét.

 Szeretlek Yoongi, de a hátam szar, így ha nem muszáj, nem emelgetlek!  - Jó éjt puszit nyomtam a homlokára, majd a plafont bámulva gondolkoztam azon, hogy mennyire fogok másnap hülyén járni, mert biztosra vettem, hogy be fog állni a hátam.

Yoongi

Nem bírtam irányítani a testem, szinte csak hyung hangjára és utasításaira reagáltam. Aztán már csak annyi maradt meg, hogy a nappali padlóján fekszem, és egyszerre válik minden sötétté.

Érdekeset álmodtam. Nagyon is érdekeset. Arról szólt az egész, hogy Taeyang hyunggal elmentünk moziba, majd végül a filmnézés egy szeretkezésbe torkollott. Hihetetlen, de ott egyáltalán nem jött elő a fóbiám, se a rohamom és az a kellemetlen, nyomasztó érzés sem. Kifejezetten élveztem vele lenni, és nem zavart, hogy egy nyilvános helyen, megbújva szerettük egymást.

Mikor felébredtem, még pár pillanatig erősen égett agyamban minden egyen képjelenet, amit megálmodtam. Az egyik lábam az asztalon volt, s mikor leemeltem onnan, éreztem, hogy mennyire elzsibbadt. Hyung mellettem feküdt meglehetősen kényelmetlen pozícióban. A nyaka szinte ki volt tekerve, és a jobb keze is furcsán állt, a másik karja meg mögém volt csúsztatva. Szája egyik csücskénél egy kicsi odaszáradt nyálcsík volt, s a haja borzalmasan állt.

Vajon mostanában azért álmodom ilyeneket, mert egyre jobban kezdem levetkőzni a félelmeimet? Valahogy hyung közelében mindig jobb, és itthon már semmiféle tünetet nem produkálok. Ilyenkor még a gondolkodásmódom is megváltozik. Mintha tisztábban és józanabbul látnám a világot.

Lehajtottam a fejemet, majd egy nagyot sóhajtva bújtam Taeyang hyung nyakába. Annyira szerettem. Szerettem, hogy van nekem, és ő képes volt minden hibámmal elfogadni. Nem akartam, hogy megunjon vagy elhagyjon engem. Ha ő nem lenne, nem változtam volna ennyit. És… a legtöbbet érte változtam. Csakis miatta, mert szeretem.

- Hyung – suttogtam halkan. – Én mindent megteszek azért, hogy jobb legyek számodra.

Taeyang

Az álmaim perverzek ha Yoongival alszom. Azaz mindig perverz, és egy kezdő pornófilm rendező megirigyelné a fantáziám. Kár, hogy a valóságban sosem tudnám megcsinálni… Nem Yoongi miatt. Elképzelni eltudom a dolgokat, de valóságba ültetni már nem igazán. Az álmomnak köszönhetően tudtam, hogyha felkelek, a fél pofám nyálban fog úszni.

Yoongi mindig korábban kelt, mint én, így meg sem lepődtem, hogy a nyakamba szuszogott. Éreztem, hogy kegyetlen szívás lesz járnom, de ami jobban zavart a golyóimon lévő súly volt. Nyöszörögtem, de nem az a „jajj, felébredtem”, hanem ez az „orvost, mert meghalok” féle volt!

- Yoongi, a tökeim – nyögtem elhaló hangon. Párom mozdult egyet, hogy jobban halljon, amit a golyóim nem igazán tudtak értékelni. – A faszom – ennyi. nem tudtam kulturáltan beszélni, és egy utolsó ránehezedés még volt a részéről, miközben sűrű bocsánatkérések közepette felállt.

Nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, és elkezdtem masszírozni, hogy egyáltalán él-e még. Yoongi kétségbeesett tekintete, ami arcomat figyelte, reakcióra várt. És bár rohadtul fájtam odalent, a hátam is roppant egy rohadt nagyot, de rávigyorogva próbáltam nyugtatni, hogy rendben leszek, csak segítsen fel. Amikor a lábaimon álltam, elengedett, tettem egy lépést a fürdő felé és közelebbi ismeretségbe kerültem a padlóval.

Yoongi

Aggódva néztem hyung után, de amint összeesett, egyből mellé rohantam és felsegítettem.

- Kellett neked a padlón aludni – korholtam meg, persze hangomban (még ha nem is akartam) az aggodalmam hallatszott nagyobbrészt. – Tudod, hogy rossz a hátad! – nyakamba tettem karját, majd lassan felálltam vele. Nyöszörgött egy kicsit, de férfiasan tűrte a fájdalmat. Óvatos, kimért léptekkel haladtunk biztosan a fürdőszoba felé, miközben aranyosan, néha-néha belenyögve mondatába mondogatott nekem szépeket.

Sikeresen betuszkoltam a fürdőbe, majd budi felé állítottam. Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy lehúzza a nadrágját, és kiürítse magából a tegnap ivott kólát, addig én a csaphoz másztam, és megmostam az arcom. Mire visszafordultam hozzá, addigra végzett. Segélykérően nézett rám, hogy segítsem vissza őt. Azért még a mosdókagylónál megálltunk, hogy meg tudja mosni a kezét, de aztán továbbhaladtunk egyenesen a szobájába.

Kicsi volt a lakás, de otthonos és kellemes. Szerettem itt lenni, és vele meg főképp. Figyelmesen hasra fektettem az ágyra, majd kimentem a konyhába és melegítettem egy kis vizet, hogy az éppen talált konyharuhát be tudjam áztatni. Visszabandukoltam a forró vízzel teli lábassal és a vállamra csapott ronggyal, amiket letettem a kis éjjeliszekrényre.

- Itt vagyok – mondtam, mire csak egy hümmögést kaptam válaszul. Felgyűrtem a felsőjét, majd beáztattam az anyagot, aztán kicsavartam belőle a vizet. Égetett, de a meleg jó volt a húzódásokra, és most pont ez kellett hyungak. Amint a bőréhez ért a forró anyag, felordított egyet, s kegyetlennek titulált.

- Tényleg az volnék? – vontam fel a szemöldökömet, aztán füléhez hajoltam és belefújtam egy aprót. 

Taeyang

Nem tudom, hogy gondolta, hogyha mellette is lehetek, miért aludnék máshol... Szar hát ide vagy oda, akkor is mellette akartam lenni. Gatyám tartalma még megfelelően funkcionált, ami miatt nagy kő esett le a szívemről.

Yoongi mankóként szolgált és mindig elkapott, ha épp ki akartam dőlni. Az ágyon a hasamra fektetett így újabb roppanások hallatszottak a szobában. Amint elhagyta a szobát, fejemet a matracba ütögettem, mert végre volt időnk egymásra, de azt is az én ápolásommal csesszük el.

Amikor visszaért és a hátamra rakta a borogatást, mindenfélének elhordtam, amit nem gondoltam komolyam. Amikor a fülembe fújt (ami természetesen az egyik érzékeny pontom) meg akartam fordulni, magam alá gyűrni és mélyen megcsókolni. Ehelyett visszanyomott az ágyra. – Na, most tényleg kegyetlen vagy. Ahelyett, hogy leápolnád a barátod, csak kínzod - tisztában voltam a mondat kétértelműségével.

Yoongi

- Szeretnéd, ha leápolnálak? – néztem rá gyermekien, bár mindketten tudtuk, hogy nagyon is jól tudom, mire gondolt. Felálltam, és arrébb toltam egy kicsit a forró vízzel teli lábast, majd hyung mellé feküdtem, vigyázva arra, hogy ne okozzak neki még nagyobb fájdalmat.

Csak bámultam rá sután, ő meg nem tudta, hogy mégis mi ütött belém. Egyszer csak elmosolyodott, aztán egy kisebb szisszenés mellett közelebb csúszott hozzám. Átkarolt, egy apró csókot nyomott a homlokomra, és azt suttogta, amit ilyenkor mindig szokott… hogy mennyire szeret.

Lehunytam szemeimet. Éreztem, hogy a mostani józan gondolkodásom csak addig fog tartani, amíg a házban vagyunk, és ez teljesen megőrjített. Arcomat a mellkasába nyomtam, majd erősen átöleltem derekánál, amire újból nyögött egyet.

- Én is szeretlek – dünnyögtem fájdalmas őszinteséggel. Sajnáltam hyungot, hogy egy ilyen alakkal van együtt, mint én. Nem tudtam normális lenni, de én igazából szerettem őt. Tényleg. Nagyon.

Üzemi balesetek 3. Fejezet

Egy hét telt el megint úgy, hogy szinte hasznavehetetlen voltam. És most nem azért, mert Taeyang hyung minden munkában korlátozott. Nem reagált semmire. Megkérdeztem a főnökasszonytól is, hogy mi van vele, de az anyja sem tudta. Megkérdeztem, hol lakik. Mint kiderült az étterem feletti panel részt (ami olyan négy-öt lakást foglalt magába) átalakítottak kettejüknek, két külön lakássá. Másfél órán keresztül kopogtattam az ajtón, folyamatosan azt hajtogatva, hogy „Ne haragudj!”, vagy azt, hogy „Bocsánat”.

Pénteken az összes kórházba benéztem, ami a városban és annak környékén volt, hogy nem történt-e vele valami. Azokba a hülye szaunákba is benéztem, mert anyám kedvenc sorozataiban oda is szoktak menekülni, de ott sem volt. Az idegállapotom kritikus ponton volt, a mosolygás sem ment.

Semmi kedvem nem volt munkába menni. Tudtam, hogy fontos és muszáj, de semmi lelkierőm nem volt hozzá. Beszélni akartam vele, hiányzott, és mérges voltam, amiért nem volt képes reagálni legalább annyit, hogy hagyjam békén. Fejemet újra és újra a párnába vertem, amikor az ébresztőm már vagy huszadjára jelezte, hogy ki kéne kelnem az ágyból. Kimásztam a párnák közül, félkómásan felöltöztem, elvégeztem a reggeli teendőim, és mint egy mosott szar, kicsoszogtam a konyhába.

- Mi van veled mostanában? Olyan fura vagy… Valami bánt?

- Reggelt, anya. ami azt illeti, megbántottam egy számomra fontos személyt, de mennem kell. - Kivettem egy kiflit, visszacsuktam a szekrényajtót, majd miután puszit nyomtam anya homlokára, a bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Majd jövök, szia!

                Tudtam, hogy késésben vagyok és sietnem kéne, de komolyan nem bírtam. Bepötyögtem Taeyang számát, majd öt perceként újra tárcsáztam eredménytelenül. Az étteremig próbálkoztam, mint egész múlt héten. Az SMS-ről már kedden lemondtam, mert a harmincnégy SMS-ből egyre sem válaszolt, a tárcsázása meg nem emésztett sem mobilnetet, sem a kártyám tartalmát. Az öltözőben lemondóan raktam be a szekrénybe a telefonom, majd miután rázártam az ajtót zombiként felkullogtam a lépcsőn.

                A szokásos feladatokat csináltam, végig elrontva mindent. Nyitás előtt tizenhárom perccel megkértek, hogy szedjem ki a húst a sütőből, és rakjam be az előfőzött rizst, hogy ne hűljön ki, és az idióta vendégeknek frissnek titulálva el tudják adni. Nyúltam a tepsi felé, amikor elcsapták onnan a kezem. Unottan fordultam az illető felé, hogy mégis mi a francra volt jó megakadályozni a munkámban. Pislogtam párat, mire rájöttem, hogy tényleg előttem áll.

- Használhatnál valami rongyot, vagy olyan hülye kesztyűt… Nem kéne szétégetni a kezed – korholt, majd két ronggyal közrefogva a tepsit kivette a sütőből és letette az amelletti munkaasztalra.

- Taeyang – suttogtam és pislogtam, mert komolyan nehezen fogtam fel, hogy ott van.

- Hiányoztam? – tártam szét karjait miközben félmosolyra húzta a száját és kedvem lett volna bemosni neki egyet, azért, mert nem reagált semmire.

- Ezek után még képes vagy megkérdezni, te barom?! – vetettem rá magam és öleltem meg. Taeyang azonban nem elégedett meg egy szimpla öleléssel. Szenvedélyes ajkaimra mart, amit hevesen viszonoztam, mert már nagyon hiányzott.

- Yoongi – egy túl ismerős hang miatt váltunk szét, amiben a kiábrándultság érződött.

- Apa? – fordultam felé kétségbeesetten. – Megmagyarázom!

- Nem kell! Mire hazaérsz, összecsomagolok neked. Nem akarlak többé látni. Mostantól nem vagy a fiam!

- Uram… - lépett előrébb hyung.

- Ne gyere közelebb! Tökre tetted a fiam! – kiáltott rá, majd egy gyors hátra arc után sietve hagyta el a helyet.

                Gondolkodás nélkül szaladtam utána, hátra hagyva az elképedt Taeyangot.

- Apa, várj már! – kaptam el könyökénél és rántottam vissza, hogy szembe forduljon velem. A lendülettel, ahogy fordult, a keze is lendült, tenyere arcomon csattant, ami hatására fejem oldalra fordult.

- Azt hittem lány van a dologban. Hogy végre felnőttél. Erre kiderül, hogy édesanyád és az én hátam mögött buzulsz. Ez abnormális Yoongi! Mégis mi… vagy hogy?! Normális körülmények között neveltünk, egész idáig semmi probléma nem volt veled és kiderül, hogy az egész csak látszat. Az egész csak egy kibaszott látszat, hogy elrejtsd, hogy buzi vagy! – már ordibált velem, a levegő vételeit is csak a fontosnak vélt szavak utáni kis szünetben szívta be nagy sebességgel és folytatta.

                A szemében csalódottságot láttam, elítélést, de ami a legjobban bántott, egy idegent. Apám mindig megértett, vele mindent megbeszéltem, felnéztem rá. Példakép volt. Sosem emelte fel a hangját. És hogy azokat a dolgokat láttam a szemében, ami előtte mindig megértéstől és büszkeségtől csillogtak, nem voltam képes tovább nézni, így elfordítottam róla tekintetem.

- Eljöhetsz a dolgaidért, elbúcsúzhatsz anyádtól, de soha többet nem akarlak a közelünkben meglátni – azzal hátat fordított és rohamléptekkel elsétált.

                Az étterem terasza kicsivel magasabban volt, mint a járda, így annak szélére ültem, könyökömet térdeimen támasztottam meg, kezeimbe temettem arcom, s halk zokogásba kezdtem.

- Yoongi – hallottam meg egy idő után hyung aggódó hangját. – Anya szabadnapot adott neked. Haza mehetsz.

- És mégis hova?! – üvöltöttem rá. – Most raktak ki otthonról MIATTAD!

- Tudok biztosítani szállást számodra.

- Amíg nem találok új albérletet, élnék a lehetőséggel – váltottam lemondó suttogásba. – Segítesz átpakolni? – Nem válaszolt, csak bólintott.

                Mire a volt otthonomhoz értünk, a dolgaim az ajtó előtt voltak bőröndben és dobozokban. A fényképezőgépem nem láttam sehol, de úgy voltam vele, hogy akkor az maradjon nekik emléknek. Bekopogtam az ajtón, amit anya nyitott ki kisírt szemekkel, szipogva. Amikor meglátott keservesen zokogva vette nyakamba magát, úgy tartottam az összeroskadni készülő törékeny testét, s próbáltam csitítgatni.

- Yoongi – szipogott – csak apád nem akar látni – suttogta bizalmasan. – Nekem akkor is a fiam vagy. És mivel én vagyok az anyád, ajánlom, hogy velem beszélj!

- Anya, nekem az is nagyon fáj, hogy apa egyáltalán nem akar látni. Még a te közeledben sem – szorítottam még jobban közelebb magamhoz.

                Eltolt magától és eltűnt a házban, majd a fényképezőgépemmel a kezében tért vissza.

- Nézd ezt a képet – mutatta felém a kamera kijelzőjét. – Ebből a képből szeretnék egy kézzel fogható verziót. – A képet nagy szenvedések árán csináltuk. Akkor még nem értettem a fényképezőgéphez, és ez az egy kép volt állandó vendége a memóriának, a többi mind le volt mentve most is. Ha valami bajom volt, mindig felvidított az a mosoly, ami anya arcán ragyogott a képen, és éppen egy puszit nyomtam a halántékára.

- Mindenképp megkapod, de akkor gyors lementem róla…

- Miért, a gépet nem viszed magaddal?

- Ömm.. azt hittem fog kelleni nektek…

- Apád és én hülyék vagyunk ehhez. Túl bonyolult. Maradunk annál, hogy van a bekapcsoló gomb, és ami ellövi a képet. Az pont tökéletes nekünk. A barátod pedig majd meg szeretném ismerni, hogy biztos legyek benne tud majd vigyázni rád. Majd beszélünk, amikor apád nem hallja, a képemet mihamarabb kérem. Légy jó, szívem! – Azzal anya visszazárkózott a lakásba.

                Anya teljesen máshogy fogadta a dolgokat, de az nem változtatott a tényen, hogy ki lettem dobva otthonról, a hyunggal való csókom miatt, amiért továbbra is Taeyangot hibáztattam.

                Hyung lakása mondhatni félig üres volt. Kettő lakást foglalt magába, ami három totálisan üres szobával, álmaim konyhájával, egy nagyon fasza nappalival, egy átlag fürdőszobával és egy rohadt rendetlen hálószobával rendelkezett az előszobán és a spájzon kívül.

- Érezd magad otthon – sétált el mellettem hyung kezében az egyik dobozommal.

- Hol tartod a dugi piát?

- Akkor már nem lenne dugi pia – nézett rám értetlenül.

- Csak mondd el, hol tartod…

- A spájzban a legfölső polcon – sóhajtott lemondóan. – De csak tömény van.

- Tökéletes.

                Sosem bírtam az alkoholt. A baráti körömben is mindig én dőltem ki legelőször. Így most sem telt bele fél órába, és már részegen üvöltöttem hyunggal, hogy az egész az ő hibája, ha ő nincs, apám nem így nézne rám, ha ő nincs, akkor most is nyugodtan beszélgethettem volna anyával. Ha ő nincs, senkinek nem fájna semmije, senki nem csalódott volna senkiben, és senki nem ítélt volna el.

                Taeyang nyugtatóan körém fonta kezeit, olyanokat mondott, hogy „Engedd ki magadból, jobb lesz.”, meg hogy „Ne haragudj”. Többször kiáltottam rá, hogy menjen el, de most ne is jöjjön vissza (holott az ő házában voltunk, ami abban a pillanatban semmit nem jelentett nekem). Hogy hagyjon egyedül, mert elég jól ment neki az az egy hét, ami nekem maga a pokol volt. Számon kértem, hogy mégis hol volt, már reszkettem a sírástól. Az üvöltéstől berekedtem, már csak suttogni tudtam és álomba sírni magam hyung karjai közt.

                Reggel úgy ébredtem, ahogy az utolsó emlékem volt az éjszakáról. A fejem zúgott, és megmozdulni se akartam. Aztán visszaemlékeztem, hogy miket is vágtam hyung fejéhez, így rögtön kipattantam védelmező karjai közül.

- Oh, basszus!

                Célba vettem a fürdőt. Két okból, az egyik egy igazán gyomorforgató ok, a másik pedig egy életre elbújni. Oké, bevallom hülye ötlet annak a személynek a FÜRDŐJÉBEN elbújni (amit tuti napi szinten használ), akit egész este csak szidtál a saját sérelmeid miatt, de könyörgöm, jobb ötletem nem volt akkor.

                A csap fölé voltam hajolva, épp arcot mostam, amikor kopogott az ajtón.

- Yoongi, kérlek, nyisd ki.

- Nem akarom – suttogtam, de mégis meghallotta.

- Akkor berúgom, de az biztos, hogy most nem foglak egyedül hagyni. – Várta a válaszom, vagy a zár kattanását, de nem akartam azok után elé állni. – Háromig számolok, ha nem nyitod ki, berúgom. Egy… kettő… három.

                Tényleg nekiesett az ajtónak. Az első rúgásnál is reccsent, de még nem dőlt be, vagy szakadt ki a helyéről.

- Jó ég! Oké kinyitom, csak ne rúgd szét! – rohantam oda és tártam ki előtte. – Egy állat vagy – hüledeztem miközben magához ölelt.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek. De nem merlek egyedül hagyni egy ideig a tegnapi után – szorított még jobban magához.

- Amiket mondtam – hagytam egy kis szünetet, mert elég durván fogalmaztam – ne vedd komolyan. Mármint, nem csak a te hibád.

- Csak?

- Csak. A tied is, mert tényleg te rontottál el, de az én hibám is, mert hagytam.

- Aminek én kifejezetten örülök – csókolt nyakamba. Az új érzés hihetetlen volt. Csiklandozott, és merevedést okozott, így hihetetlen gyorsan ellöktem magamtól és eliszkoltam mellette. – Héhé! Mégis hova mész? – kapott el és döntött le a bazi nagy kanapéra.

                Az a tekintet, ami tele volt aggodalommal és megértéssel, hirtelen vággyal telibe váltott. Ettől enyhén szólva beparáztam. Ahogy végigsimított arcomon miközben rajtam feküdt és a testével zárt el minden menekülési útvonalat, a frászt hozta rám. Egyszerűen a tegnapi napom után ez a kellemesség, és felizgult állapot nem tűnt helyén valónak.

                A nyakamba csókolt megint, de most hosszabban, és a nyelvével is izgatta a bőrt, aminek köszönhetően felnyögtem. És mivel ezt a hangot cikinek találtam, reflexszerűen csaptam kezem a számra, hogy még egy ilyen hangot ne hallassak.

- Most miért? – kuncogott hyung, miközben el akarta húzni kezem a szám elől, de hülye lettem volna engedni. – Aranyos hangod van – csókolt bele megint nyakamba. A nyögésem kilencven százalékát elnyelte a kezem, de így is lehetett hallani.

                Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy hyung csókjai miatt ne nyögjek hangosan, fel sem tűnt, hogy levette rólam, de még magáról is a pólót. A hasamon ült, gyengéden és szenvedélyesen vette birtokba a szám, miközben a tegnap rajtam maradt farmer gombjaival babrált. Annyira elvonta a figyelmemet a gyengéd csókjaival, hogy már csak akkor tűnt föl, hogy totál pucérok vagyunk mindketten, amikor ujjával a hátsómnál kezdett matatni.

                Szemeim kipattantak, és lelöktem magamról Taeyangot. Felkaptam a közelben lévő alsógatyát, nem tudva hogy az melyikünké és elkezdtem rohanni az egyik szoba felé, mivel a fürdő ajtót meg akartam kímélni. Hyung kiabálva rohant utánam, de nem ám valami értelmeset, áh, dehogy. Taeyangról beszélünk, egy világi idiótáról.

- Háhá, lobog a farkam! – ezt kiabálva rohant utánam…

                Amikor beértem a szobába, nem volt időm normálisan bezárni az ajtót, mert hyung, már az ajtó túloldalán volt, de nem erőszakoskodott, hogy márpedig ő bejön.

- Megértem, hogy félsz.

- Akkor miért rohantál utánam? Meg akarsz erőszakolni!

- Akkor tegnap este is megtehettem volna, amikor magadról se tudtál… - Mondjuk ez jogos…

- Miért rohantál utánam?

- Megmondtam, hogy mostanában ne foglak magadra hagyni. Ami a nappaliban történt… az csak… el akartam felejtetni egy kicsit a tegnapot, hogy ne rágódj rajta.

                Hallottam a hangjában az őszinteséget, és hogy nekidőlt a falnak és lecsúszott az mentén, majd a fejét kissé erősebben a kelleténél a falnak döntötte. Én is ugyanígy tettem. Nem tudom miért így beszélgettünk. Az ajtó résnyire volt nyitva, mi pedig a fal két oldalán egymással háttal.

- Amúgy anya mondta, hogy nem kell többet bemenned a nyáron.

- De akkor nem lesz meg az óraszám – estem kétségbe.

- Hé, nyugi van. Anya elintézi a papírokat.

- De tele lesz hazugságokkal.

- Nos, ez nem igaz. Azt üzeni, hogyha távol tartasz az étteremtől, azaz nem mész be dolgozni, mert ha te is mész, akkor én is, és akkor köztudott, hogy te is hátráltatod a népet és…

- Oké, felfogtam, a lényeget mond.

- Mivel ez lesz az utolsó éved, és tankönyvből kell főznöd a szokásos ötfogásos menüt, ha főzöl rám, és viszel le anyunak, meg az aktuális konyhagorillának kóstolót, akkor főzheted a lehetséges vizsgadarabjaid úgy, hogy anyám állja a hozzávalókat.

                Kidugtam a fejem a résen és úgy bámultam rá.

- Ez a te műved – inkább mondtam, mint kérdeztem. Féloldalas mosolyra húzta a száját, kirántott az ajtó mögül, és magával szemben ültetett az ölébe. Taeyangon semmi ruha nem volt, és az, hogy láttam, meg éreztem merevedését, nem kicsit hozott zavarba.

- Haladhatunk lassan, minden téren. Ha van esélyem, akkor a lehetőséget is kivárom. Az, hogy távol maradjak tőled, nem igazán fog menni. Az az egy hét, amit apánál és a barátjánál töltöttem, a halálom volt. Segítséget kértem tőlük, így náluk volt a telefonom. Ne haragudj, hogy a frászt hoztam rád, mármint az üzeneteidből az jött le – vakarta meg zavartan a tarkóját, majd kezét visszahelyezte csípőmre.

Belekezdett valami magyarázásba még, amire már nem tudtam figyelni, mert az ajkai mozgása totál elterelte a figyelmem, így egy hirtelen vezérelt ötletnek köszönhetően előrébb csúsztam ölében, miközben ajkai után kaptam. A csók elnyelte nyögését, ami arra késztetett, hogy megint mozduljak egyet ölében. Mind a ketten felnyögtünk, mire Taeyang zihálva eltolt magától.

- Háló?

                Nem válaszoltam, csak bólintottam. Hátsómba markolva, hátát a falnak döntve állt fel, velem az ölében és indult meg a hálószobája felé.

Így kezdődött el a suli kezdésig tartó "mézeshetünk"…

Üzemi balesetek 2. Fejezet

Jött, megcsókolt, vigyorogva elsétált. „Ha gyors vagyok, akkor lassítok.” Persze… Mindenhol ott volt. MINDENHOL! És bármi történt, jött és addig zaklatott, míg nem válaszoltam. Minden rezdülésemet figyelte. Szerintem még pislogni se pislogott.

                Ha csúnyán néztek rám az itt dolgozók, leüvöltötte a fejüket. Ha feladatot akartak adni, megint üvöltözött velük. A gyakorlatom első napja volt eddig az egyetlen nap, ahol csinálhattam is azt, amiért ide jöttem, bár akkor is korlátozva.

                Gyakorlatom második hetén egy másik szakács volt, szintén fiatal nő. Minden héten más a főszakács. Ő szerencsére nem értesült Taeyang kirohanásairól, és mivel ma is késett a srác, lelkesen mentem jelentkezni a feladatomért.

- Jó reggelt! – köszöntöttem illően. – Min Yoongi vagyok, szakács tanuló. Mit csináljak?

- Nos, a panírt. Aztán hozz lisztet, és készítsd ide a párizsi szeletnek való húst – akcentusa volt, szóval biztos nem Koreában nőtt fel.

Köszönni nem köszönt, és a nevét sem tudom. És ismét itt a konyha hierarchiája és a lekezelő szem párak. Kicsit feszélyezve éreztem magam, de az életben mindennek megvan a rendje. És még is csak jobb kitapasztalni a dolgokat, mint sem a levegőtől is védve lenni.

A panír elkészülése után mentem a lisztért. Megmásztam az ingatag létrát, ledobtam a lisztet, de most nem inogott meg annyira. Épségben lekerültem, a létrát visszatámasztottam a fal mellé a helyére. Felkaptam a lisztet, szemem a csomagon tartva, nehogy elejtsem. Amikor felnéztem, a megdöbbenéstől a falig hátráltam

- Rosszban sántikálsz – biggyesztette le az ajkait Taeyang.

- Nem, csak dolgozom.

- És ki engedte meg? Csak öt percet kések, de Te máris megerőlteted magad – csóválta a fejét.

- Szakács akarok lenni. Ahhoz dolgoznom kell. És az, hogy levegőt venni se engedsz, kezd az agyamra menni – vágtam fejéhez bunkón miközben elsétálva mellette vállal neki mentem.

- Ha nem kapsz levegőt, tudlak szájon át lélegeztetni! – kiáltott utánam. Hevesen fordultam hátra, mert ez így már tényleg sok volt.

- Hagyjál már békén! – ordítottam rá. Felment bennem a pumpa. Igaz, élveztem, mikor megcsókolt, sőt, vissza is csókoltam, mert tényleg jól esett, és egyre jobban éreztem jól magam mellette, de a friss levegőtől megfosztva nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szükségem van egy kis térre.

- Jó – vágta rá durcásan. Az iroda mellett elrohanva kiáltott az anyukájának egy „Leléptem!”-et és elviharzott az étterem területéről.

Nem így kellett volna fogalmaznom.

Bevittem a lisztet és ledobtam a munkaasztalra, ami hangos nyekkenéssel jelezte nemtetszését, de nem szakadt be – szerencsére. Hátramentem, egy a pirosnál kisebb, de azért elég méretes tálba mertem a panírból és odavittem a tűzhelyek végében lévő, odacsavarozott gyúródeszkával lefedett grillezőhöz. Egy kis tálba öntöttem egy csomag lisztet abból, amit az előbb hoztam be és a panír mellé raktam. Elővettem a tűzhely aljában lévő szekrényből a hatalmas serpenyőt, beleöntöttem a valaki által idekészített öt literes olaj egyharmadát, feljebb vettem a gyújtást és elfutottam a húselőkészítőbe a legfontosabb hozzávalóért – a pulykamell filéért.

                A tálcán lévő megklopfolt húskupacokból egyet beledobtam a lisztbe, megforgattam benne, tovább dobtam a panírba, majd mikor úgy véltem több nem férne a masszába úgy, hogy át tudjam forgatni, alaposan belemártottam, a tál szélén lehúztam végéről a felesleget és a zsiradékba helyeztem. Sistergéssel jelezte, hogy a hús sülő félben van. Ezt eljátszottam még tíz-tizenegy hússal – mert ennyi fér bele a serpenyőbe – összeszedtem négy-öt tepsit és ráraktam a magam mellé készített székre. Amikor a hús egyik fele megsült, akkor átfordítottam húscsipesszel – mert a húsvillával a mai napig nem boldogulok. A mindkét oldalon megpirult húsokat egy szinten végig raktam a tepsiben, odébb helyzetem és bedobtam még egy adagot.

                Néha túl nagy lendülettel tettem be a húst, vagy túl nagy helyet hagytam ki a két hús között, így a forró olaj rám csöppent. Ilyenkor hátra ugrottam, kezemet visszahúztam. Már vártam, hogy megjelenjen a személyes elsősegély nyújtóm, de nem jött. Kiment a fejemből, hogy leüvöltöttem a fejét és elment.

                Ilyet hogy felejthet el az ember?!

Amikor realizálódott bennem, hogy tényleg elment, és végeztem a párizsi szeletek készítésével, hívtam Taeyangot.

                Nem vette fel.

Még ötször próbálkoztam, akkor sem vette fel, de ki se nyomta. Küldtem SMS-t is. Arra sem reagált, így lehangolva álltam sorba a következő feladatomért, ami a mosogatás volt.
                A fekete mosogató és környéke tele volt a húsz literes fazéktól kezdve az ötven literesen át, minden kisebb tárggyal.

                Kilenc órakor álltam neki a mosogatásnak, fél tizenegykor még mindig nem végeztem, de már a frituval és tartalmával is kellett foglalkoznom. A fritut tizenöt literes olaj forrósítónak nevezném, mert tippem nincs miért pont fritu a neve. Jó, itt a konyhán kettő volt belőle, de az otthoni kis kiszerelésből csak egy van, de annak is fritu a neve… Egyik mirelit hasáb követte a másikat. Ha az McDonald's-ba csak sültkrumplizni járnának az emberek, lehúzhatnák a rolót, mert itt többet kapnak kevesebb pénzért…

                Háromnegyed tizenegykor még mindig mosogattam, bár már csak három nagy fazék volt hátra. Az ételszállításra szánt ételek már úton voltak a megrendelőjükhöz, így Munhee – a mindenes – elküldött a fehérbe mosogatni, ami nem tudom mitől de fullosan volt.

                Persze, majdnem végzek, de igen, haszna vehetetlen vagyok, szóval te bejezed… Nem csinálsz semmit, de majd te befejezed… Az ilyenen mindig felhúztam magam: már majdnem kész, de elküldenek egy teljesen elkezdetlen feladatot csinálni, ami az övék lenne, de nem csinálják. Úgy van, szopjon az új fiú!

                Este hétkor fáradtan zuhantam az ágyba. Fürdeni se volt erőm, a hátam majd beszakadt, de a telefonom fél órás bámulása meg sem kottyant. Tizenhét nem fogadott hívás értesítő öt SMS-sel… Áh nem, picit sem volt bűntudatom a reggel elhangzottakért. Bocsánatot akartam kérni. Nem azért, amit ki akartam fejezni, hanem azért, ahogy kifejeztem… De semmire nem reagált.

                Idegesen túrtam bele hajamba és kócoltam össze. Megint elrontottam!

Hulla jó buli

A hét elején furán viselkedő fiú tűnt fel az iskola folyosóin. Papírokat fogott a kezében, amik fontosak, hogy beiratkozhasson az iskolába. Végzős évben nem jó ötlet iskolát váltani, vagy magántanulóból bekerülni a már összeszokott közösségbe, pláne nem október végén, ám a fiú megtette.

Mindenki zakkantnak nézte, mert folyamatosan körbejártatta a fejét, mindentől félt. Egyetlen lány állt szóba vele, de az elején ő se önszántából.

- Téged is meghívtak a Halloween bulira? – érdeklődött unottan a lány.

- Igen. – suttogta a fiú ránézve a mellette ülőre.

- Melyik állat volt az?! – hajolt előrébb a mögöttük lévő padban ülő lány.

- Yejin, még az első napon. – fordult hátra a fiú.

- Juhyun, akkor most állat vagyok? – biggyesztette le ajkait Yejin. – Nézz rá! Eric helyes, de szerencsétlen. És ha eljön tökéletes lesz a kép. De komolyan én hívtalak meg? – csak egy bólintás volt a válasz.

- Túl jó szíved van, drágám. – ült vissza Juhyun.

Megszólalt a szünetet jelző csengő, ami ennek az osztálynak a nap végét jelentette. A lányok gyorsan összepakolták a cuccaik, táskáikat felkapták és rohanva hagyták el a termet elsőkként.

- Eric, fekete farmer és fekete póló legyen rajtad az este! – kiáltott vissza Yejin az ajtóból.

                A fiú lassan összepakolt és komótos léptekkel hagyta el a termet.

A folyosón az iskola kosárlabda csapata szórakozott, passzolgatták a labdát. A csapat kapitánya nem figyelt a mögötte lévőre, így maga alá terítette, ahogy elkapta a labdát. Eric az esés hatására a szekrényeknek esett és beverte fejét.

- Basszus Eric, jól vagy? – guggolt gyorsan mellé a kapitány és megpaskolta a még földön lévő arcát, mert csukva voltak szemei.

- Henry, ezt szépen megcsináltad! – szólt oda az egyik kosaras.

- Kevin, friss húsként nem gondolod, hogy nagy a szád? – nézett rá szúrósan Henry.

- A történelem ismétli magát. – suttogva ismételte Eric a mondatot. Henry a hóna alá nyúlva felhúzta a földről, a szekrénysornak támasztotta és újból megpaskolta a még mindig összeszorított szemekkel álló fiút.

- Eric, jól vagy? Hogy érted, hogy a történelem ismétli magát? – érdeklődött kedvesen Henry.

- A-a szem-szemüvegem? - dadogta a fiú, miközben a földre nézett. Henry követte a tekintetét és gyorsan leemelte lábát a keresett tárgy száráról, majd lehajolt és felvette azt.

- Basszus. Ugye látsz nélküle?

- Messzire nem.

- Jössz a bulira este? – csak egy bólintás volt a válasz. – Addigra helyrehozatom anyámmal és este megkapod. Van hozzá tokod?

Eric előkereste a szemüvegének biztonságot nyújtó tokot és átnyújtotta Henrynek.

- Akkor este hozom. Srácok, lépjünk!

                Eric hazaérve lezuhanyozott, hajat mosott és szárított. Felvette a Yejin által előírt ruhadarabokat, plusz két kötött pulóvert, majd meggondolta magát és levette őket. Ezzel töltötte ki idejét az indulásig. A végső összeállításban nem szerepelt egy pulcsi sem, csak egy kabát a póló fölött.

                A buli helyszíne az egyik gazdag örökös srác házában volt. Mindent beleadtak, hogy a ház kívül belül egy kísértetházra emlékeztessen. A bejárati ajtó mellett Eric lerakta a kabátját és úgy indult Yejin keresésére.

                A lány fekete nyuszi fülekkel táncolt a parkett közepén, de amint meglátta Ericet kitolakodott onnan, majd karon ragadva a fiút elrángatta a mosdóba, útközben felkapva a táskáját.

- Azt hittem nem jössz. – mosolygott rá a lány. Eric csak rándított egyet vállain. – Ez jelmez bál, de gondolom nem vagy az a beöltözős típus, viszont én akarok veletek egy rémisztő képet szóval kisminkellek. Nem kell megijedni. – vágta rá rögtön, amit meglátta a fiú kétségbeesett arcát. - Szemelfolyós vámpír-zombi leszel a többiekkel együtt.

                A parti a tetőfokára állt. Este tízkor egy józan végzős, vagy kosárlabdás nem volt. Ez a buli csak nekik volt kihirdetve, szigorúan nézték a belépőket, nehogy keveredjenek kisebbekkel. A kosarasok voltak az egyetlen kivételek.

                Yejin összeszedte barátait és megkereste a fotóst. Mindenféle kép született, csak rémisztő nem. A kép készítés után együtt vonultak a táncparkettre, mutogatva tánctudásuk.

                A tömeg őrjöngött, egyik töményt követte a másik, de az alkohol mintha nem is fogyott volna. Ha az egyik üveg kiürült, varázsütésre már asztalon volt egy újabb üveg.

                Eric már nem tudta, hogy melyik világban van, így semmivel sem törődve tapadt a hozzá legközelebb lévő lány ajkaira, aki Juhyun volt. A lány hatalmas lendülettel adott pofont a fiúnak, majd megsértődve elviharzott.

                A fiú nem fogta fel a történteket, de szüksége volt levegőre így kiment a hátsó kertbe.

Az épületben Yejin és Henry épp Ericet keresték, amikor szembetalálkoztak az ajkait nagyon erősen dörzsölő Juhyunnal.

- Nem láttad Ericet? – kérdezte Yejin barátnőjétől.

- Az előbb smárolt le az a gyökér. Ha megtaláljátok, fojtsátok meg helyettem. – azzal elviharzott mellettük.

                Folytatták a fiú keresését. Épp a hátsókertbe mentek, amikor látták, hogy az erkélyen támaszkodók leverik az egyik faragott tököt. A tök Eric fejére esett, amitől a fiú eszméletlenül terült el a műfüvön.

- Úristen! – kiáltott fel Yejin. – Hívd a mentőket. – adta ki az instrukciókat Henrynek, miközben az eszméletlen fiú mellé rohant.

- Bent van a kabátomban. – azzal Henry berohant a házba.

- Eric, ébredj! – paskolgatta ijedten a fiú arcát a lány. – Gyerünk Eric!

Megnézte a fiú levegővételét és a pulzusát, de semmi. Tehetetlenül ült a fiú mellett, mert nem tudta, ilyenkor mi a teendő.

- Nem találom a mobilom. – futott vissza Henry. – De idehoztam a táskád.

A lány könnyeivel küszködve rohant barátja mellé és kétségbeesetten kezdett kutakodni a táskájában. Henry figyelte mit csinál.

Mikor megtalálta a telefont afelé kapta a fejét, amerre a testnek kellett volna feküdnie. A két barát összenézett, majd lassan odasétáltak, ahol Eric testének kellett volna lennie, de csak a tök törött darabkái voltak.

- Nézd! – mutatott Henry az egyik tökdarab felé. Leguggolt, odébb dobta a tök darabját és felvette az összehajtott lapokat a földről. – Ez mi?

- Nem tudom.  – törölgette szemeit Yejin. – Úgy néz ki, mint az évkönyv lapjai.

- De nem mostani. Nézd az évszámot!

- 1984. És?

- Nézd a képet!

- Ez a srác úgy néz ki, mint Eric. Még a neve is ugyanaz. – mutatott a lap egyik pontjára a lány.

- A történelem ismétli magát. – suttogta Henry.

- Mi van?

- Ezt hajtogatta ma…

A két barát még aznap este megegyeztek, hogy utána néznek az Eric Nam nevet viselő félénk fiúnak, aki egyszer csak fel, majd rejtélyes körülmények között eltűnt. Azóta kiderítették, hogy a fiú tíz évenként visszatér, de Halloween estéjén mindig egy a fejére zuhanó tárgy miatt életét veszti.